Pages

2017. szeptember 1., péntek

Vagyunk még

Hogy mi mindenért nem írtam az elmúlt időszakban? Nos, lehet, hogy nem tudnám felsorolni az összes okot. Időhiányra hivatkozhatnék, dehát pont én szoktam azt ismételgetni (ezeregy más dolog közt) a lányoknak, hogy "arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen". Jó, belátom, ez legalább akkora közhely, mint a "minden fejben dől el", de nyilván nem véletlenül hangzanak el ezek a frázisok oly' gyakran oly' sokunk szájából...


Szóval, nehéz mostanság már írni. A témakör és a vélemény kinyilvánítás is kötött, körülményes. És most a munkahelyem okozta megszorítások mellett inkább a lányaimra gondolnék. Mert már kb. mind abban a korban járnak, amikor a dolgok bonyolódnak. Alapból is úgy van valahogy, hogy amit "Anya" mond, csinál, javasol minimum ciki. Hát ha még le is írja.... :) Szóval, négyen kamaszodnak most minálunk, ki-ki a maga módján. És próbálom szokni, tűrni, kezelni és még akár élvezni is, gyakran mantrázva magamban Vekerdy tanár úr egy-két intelmét (úgy, mint pl. szerinte egy kamasz gyerekre egy táblát kéne akasztani "Átalakítás miatt zárva" felirattal :) ). De a blogírást ez nehezíti. Mert nem szeretnék egy érzékeny lélek tyúkszemére sem rálépni. És hát ugye, ez az a kor, amikor még ha "egy helyben állok is", akkor is megteszem.


Az elmúlt időszak is, mint minden szakasz az életünkben, igen eseménydús volt. Rengeteg sportrendezvény keretezte - hihetetlen, hogy mennyit szurkoltam már megint (persze, azt sem feltétlenül a megfelelő módon, ugye....) - az izgalomról nem is beszélve. És az eredmények? Voltak jók is, rosszak is, örömök, csalódások, bosszankodások és meglepetések. Talán Emma zárta a legsikeresebb évadot, jó kezekben volt a legutóbbi versenyszezon alatt, szerették is őt, sokat fejlődött és remekül szerepelt több helyen is. És még a suli is bevált neki - szinte szárnyal oroszból (amit a nulladik évben tanult) - csak maradjon is így!!! Klára került némileg sportválságba. Még mindig nem tudja, hogy marad-e a judónál, amit nagyon szeret, csak ő nem érzi magán a fejlődést annyira, vagy vált-e. Ez utóbbi kapcsán Zoli erős ámde persze szeretetteljes nyomást gyakorol rá: még a vak is látja, hogy Klárinak hosszútávú atléta alkata van inkább - és a megfelelő kitartás is párosul hozzá - így a triatlon felé próbálja terelgetni őt. És itt meg is említhetném az elmúlt nyár egyik erős pillanatát: családilag teljesítettük (bár az én hozzájárulásom oly' csekély volt, hogy talán pontosabb ragozás a "teljesítették") a nagyatádi Extrememant. Ez 3,8 km úszás (ennek felét Zoli, másik felét Klára nyomta le a gyékényesi tóban), majd 180 km bringa (itt 70-et tekert Zitus, a többit Zoli), majd egy maraton, azaz 42 km futás (ez 8 5,25km-es körre volt osztva - ebből 3-at!!! teljesített Klára, 3-at Zoli, 1-et Zitus és 1-et én).
A vívóink kevésbé sikeres évadot zártak, ennek rengeteg oka van, amit ugyancsak nem taglalnék itt, de lelkesedésük nem lankad, így optimistán nézünk a jövőbe. :)


Az előző tanév pazarul zárult a lányoknak. Emmát már említettem, de lett idén kitűnőnk is (a legmaximalistább gyerekünk részéről), és amúgy meg kizárólag kitűnő-közeli eredmények. Nagyon megdicsértük őket, habár mindig úgy engedem el őket vizsgára, dolgozatra,versenyre, bármire, hogy ha az övé lesz is a legrosszabb teljesítmény is, akkor is hazavárom és még vacsorát is kap. :)


Az idei év igen riasztó: Zita érettségizik. De többen túlélték már, állítólag. Nehezített pályán mozog a sok sport és a nem szerény célkitűzés (SOTE) miatt. Szegény az egész nyarat végigtanulta (kémia), és amúgy is nagyon okos és szorgalmas, úgyhogy bízom abban, hogy már elsőre sikerül neki bejutnia, de itt is érvényes az imént írt mottóm: akkor sincs baj, ha mégsem.


A nyarunk szép volt - elég változatos. Emma idén fantasztikus programot bonyolított. Kezdte egy barátnős lazulással a világ legjobb fej keresztapjánál, Zamárdiban. Majd folytatta az ugyancsak nagyon jófej nagyszülőkkel egy moszkvai kiruccanással - ide elvitte társul Zitust is. Ja! A kettő között "leugrott" Horvátországba, egy kupára, a Budapest válogatott színeiben. Ezek után nem sokkal már a tengerparton találta magát, Zakinthoson, családostul (velünk) és nagyszülőstül. Hazaérvén, átcsomagolt (némi mosást is beiktatva), és elindult élete eddigi legnagyobb utazására (és megkockáztatom: eddigi legnagyobb kalandjára): három hétre az USA-ba. És hogyhogy csak ő és ennyi időre? Nos, a világ legjobb fej keresztapja mellett neki jutott egy irtózatosan jófej keresztanya is, Vera barátnőm személyében (aki nem a keresztapa felesége.... :) ). Vera már régen tervezte, hogy tesz egy ameriaki körutat három gyermekével. Rendkívül kusza magánéleti bonyodalmak révén, végül egy nap megkérdezte Vera, hogy elhívhatná-e Emmát erre a túrára. Hát ki ne engedné?! És így Emma, Verával és annak két nagygyermekével (köztük Emma egyik legjobb barátnőjével) körbejárta Amerika egy jelentős részét. Hazatérte után sikerült pár napot hatosban töltenünk végre vele együtt a Balatonon (számomra a nyár csúcspontja volt), majd már ment is tova edzőtáborba, aztán utána még egy másikba....
És ha mindehhez még azt is hozzáteszem, hogy a nyár elején még a szerelem is rátalált.... Hát, tényleg remek nyara volt!


Emma nyarának leírása részben a sajátunkat is fedte, de csak részben. Utazás szempontjából volt még az Ikreknek is egy nagyszülős útjuk - nekik Amszterdamba, és egy kicsit hosszabb balatoni tartózkodásunk is. Ez utóbbin főleg mi hárman vettünk részt Imóval és Klárával, de a hétvégeken Zoli is (illetve egyszer Zita is), majd ugye volt az a három közös nap hatosban. A Balatont még mindig imádom, és még mindig úgy hiszem, hogy ott történik nálam az éves "ráncfelvarrás" - nyilván csak képletesen!!!!


A nyarat némileg árnyalta két egészségügyi gikszer. Az egyikkel kalkuláltunk, sőt ütemezve volt - ez Imó újabb fülműtétje volt. A nyár közepén.... Onnantól nem érhette víz a fülét....Szegény. Nagyon jól viselte egyébként - olyan jó természete van!!!! És a műtét is jól sikerült, a kórházról csak és kizárólag jókat tudok mesélni (Péterfy), egy fantasztikus és nagyon kedves csapat dolgozik ott; most úgy műtötték, hogy a gyönyörű hajából sem kellett kiborotválni egy részt, úgyhogy végül is pozitv a végkicsengés. Csak rossz ez az egész. Most már csak abban bizakodunk, hogy több ilyen műtét nem kell majd.
A másik gikszer kellemetlenebb és váratlanabb volt. A görög nyaralásunk során, Anyukám egy beakadt papucs miatt elesett és eltörte a bokáját. No, ez gond volt.... Bár a helyi egészségügyi ellátásra sem lehet panaszunk, sőt még az utasbiztosításról is csak szépeket lehet mondani, na de ez azért több, mint kellemetlen volt és még mindig az, az én amúgy örökmozgó, dinamikus, de már mégsem húszéves Anyukámnak.... Fekvő gipsz, mankó, lábát le nem teheti, napi szuri a hasba, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, bepánikolt férj, hosszú meleg nyár szobában töltve - ezek vártak Anyukámra... De ő egy hős. Most már ott tart, hogy nincs a lábán csak egy rögzítő, "eldobhatta" az egyik botot, és bízik benne, hogy a jövő héten a másikat is hajíthatja utána. Már autóvezetést tervez és remél...


Tehát, itt tartunk most. De pár szóban leírnám, hogy volt még a nyáron.... egy esküvő is (jaj de az elején volt, mintha száz éve történt volna); pár strandröplabda verseny (szép sikerekkel és bosszantó kudarccal is); a közös triatlonozás Nagyatádon, meg Zoli saját triatlonozásai Tatán (egy város, amibe első pillantásra szerelmes lettem) és Budapesten is (befutó a Hősök terén...); egy szupervidám este fent a hegyen a Majthényi présházban, a Konyári pincészetnél; két szerelmes leány (így már vannak "fiaim" is - szokom az érzést, ami alapvetően jó); boldog közös bringázások forró nyári napok hűvösebb hajnalain kettesben Zolival, a Balatonnál; sütögetés barátokkal; Klárának remek táborok (rajz és színjátszó, no meg röpis is); új felfedezések a boglári gasztronómiában, lángosozás a jól bevált helyen; visszatérés a lovagláshoz és a teniszhez, sok-sok edzés, néhány mozi, pár Aperol, kutyus folyton velünk, rengeteg úszás és hát a folyamatos érzés, hogy klassz kis (?!) családunk van.


És most eljött szeptember 1., és ennek nem örülök.
De legalább írtam. :)
Zita elkapta búcsúm pillanatát a Balatontól

2017. január 23., hétfő

Cím nélkül

Micsoda hétvége volt ez! Már előre tudtuk, hogy eseménydús lesz (Emmának meccs péntek este, Imónak felvételi szombat délelőtt, Zitának országos bajnokság egyéni szombat délután, csapat vasárnap délben, Klárinak judo-verseny vasárnap délben). Hú, gondoltam, mennyit fogok én izgulni, aggódni!

Mert hogy nagy aggódó hírében állok. Családom kedves élcelődésének gyakran vagyok emiatt kitéve. De vállalom. Én mindig aggódom valamin - Zoli szerint, ha éppen nincs min, akkor keresek - és találok valamit. Hát persze, hiszen szülő vagyok.

Ott van a sok verseny és meccs, ugye. Téttel vagy tét nélkül, mindig szorítok a gyerekeimnek, hogy jól menjen nekik, hogy elégedettek legyenek magukkal, hogy éljenek meg sikereket, mert az igenis kell. Sőt, sokszor úgy érzem, hogy "jár nekik", mert annyit tesznek/tettek érte. Meg azért, mert nyilván iszonyatosan elfogult vagyok. De ez a dolgom, nem? Szülő vagyok.

Aggódom a tanulmányi kihívások során. Rengeteget marcangolom magamat: hová lenne való egyik vagy másik? Mivel segíthetnék neki ebben? Segítek-e eleget? Á, dehogy, az biztos, hogy azt, amit én adtam, azt mindig keveslem. Lehettem volna jobb és több. Megértőbb és türelmesebb. És hát aggódom. Azért is, hogy túlhajtja magát, éjszakázik. Jó ez? Érdemes? Nehogy tönkretegye magát.... Elgondolkodom, hogy megéri-e, hogy hagyhatom-e? Nehéz dolog, szülő vagyok.

És akkor ott van a lelkük. Aggódom, hogy nehogy bántsák őket. Szavakkal, de ugye bárhogy máshogy sem. Ne essen nekik rosszul a többiek egy-egy mondata, gesztusa. És ne tegyenek semmit a poharaikba. Ne vegyék ki a pénztárcájukat a villamoson. Ne legyenek perverzek céltáblája. Ne használják ki őket. Álljanak a sarkukra. De ne legyenek undokok. Szeressék őket azért, akik. Hiszen annyira szeretnivalók! Nyilván, én így látom, így gondolom, hiszen szülő vagyok.

És hát.... Mindenféle utazás előtt és alatt rettegek. Ha repülő? Hát tényleg rábízom a magunk vagy valamelyik szerettem életét egy tök ismeretlenre? Tíz ezer méterre fent a levegőben?! Ha autó? Hát a legtöbb baleset autókkal történik! Vigyázhatok én/mi, ha a szemben lévő, melletünk/előttünk lévő meg nem..... Annyi az őrül!. A tenyerem izzad, ha autópályán megyünk, ha éppen fel- vagy leszállunk a  repülőn... És hát igen.... A buszos utak. Na, azok a legrosszabbak. Meg bármi, amikor nem velem utaznak. Mert megvan bennem az a szülői "beképzeltség", hogy én vigyáznék rájuk.... Nyilván, az utolsó véremig. De elég lenne-e az? Hiszen én is csak egy szülő vagyok.....

Mégis.... mégis elengedtem/elengedtük és elengedem/elengedjük őket újra és újra. Busszal, repülővel, más autójával. És igen, hívjuk őket óránként, a lelkükre kötjük, hogy hívjanak. És aggódunk, aggódunk a felszabadító telefonhívásig vagy az ajtóban betoppanásig. Akkor fellélegzünk, visszarendeződik a pulzusunk. Majd újrakezdjük az egészet legközelebb....

Történt egyszer, Zita ovis korában, hogy a csoport buszos kirándulásra készült. És nekem a buszos kirándulások voltak mindig is a legnagyobb félelmeim (a gyerekek utaztatása közül). Ezért aztán, azon szurkoltam titkon, hogy "csak egy picit legyen beteg Zita, csak egy nátha, hogy legyen kifogásom, hogy miért nem engedem el...". Nos, fohászaim túllőttek a célom, a náthából orrmelléküreg-gyulladás, kórház és tíznapos intravénás antibiotikum-kúra lett.... Ekkor megfogadtam, hogy soha többet ilyet nem kívánok, és nem teszek, nem próbálom befolyásolni - józan keretek között, nyilván - a sorskerék pörgését, mert kárt tehetek. Menjen, ha szeretne, támogatom, lelkesítem. És én meg majd nagyokat aggódok. Mert ez a szülő dolga, és mert én szülő vagyok.

Így is történt azóta is.

És igen, micsoda hétvége volt ez! Csak éppen mennyire más jelentőséget kapott minden és bármi....
A szombati baleset híre olyan volt, mintha egy szülői rémálom elevenedett volna meg. Az iszonyat, a belegondolás .....
Mekkora ár ez arra, hogy sok-sok szülő ismét rájöjjön, hogy a lényeg akkor is az, hogy ott van veled, és legyél is vele, úgy igazán. És emelkedj felül az innentől csak csip-csupnak tűnő dolgokon.
Mint felvételi, meccs, országos bajnokság vagy más verseny. Nem azt jelenti, hogy nézzél el neki mindent. Nem azt jelenti, hogy ne izgulj, ne szurkolj, mert mi ez ahhoz képest, ami történt. Sőt! Viszont azt jelenti, szerintem, hogy legyél tudatában a szerencsédnek mindig, minden nap. Adjál hálát a Sorsnak (vagy akinek akarsz) azért, ami megadatik. Hétfőn is. Szürke hétfőn is. Szürke januári hideg hétfőn is. Mert gyereke(i)d van(nak). Mert itt van(nak) veled. Mert élnek, hangosan, hőzöngve, táskát elölhagyva, a kádban a vizet le nem engedve, nem ötvenpontos felvételit írva, a dobogóról éppen lemaradva, a labdát a hálóba ütve, a tatamit sírva elhagyva, ÉL(NEK). Mert él(nek), nevetve, rád mosolyogva, téged átölelve, sütit sütve, amíg a másiknak szurkolsz egy versenyen, kedves üzenetet hagyva, az asztal körül ülve jókat vihorászva. És mert te szülő vagy.

És hálát adok én is, megköszönöm tényleg sokszor, és a hétvége óta még többször - és minden este akkor vagyok nyugodt, ha ott ülünk az asztal körül, a házunkban és mind a hatan együtt vagyunk. És zubog az élet. A boldog és nagyon törékeny élet.

És míg élünk, aggódunk.

u.i.: Természetesen, őszinte részvétem minden érintettnek. A megrendülés le nem írható. És látom a gyerekeimen, hogy őket is mennyire megérinti. Budapest egy nagy falu - szinte minden gyerekem ismer olyat, akinek barátja, osztálytársa, ismerőse ott volt a buszon. Hirtelen ők is átértékeltek sok mindent. És rajtuk is úrrá lett a döbbenet. Van, aki feketét öltött ma, van, aki szalaggal a sportfelszerelésén versenyzett, van, aki megy mécsest gyújtani a Szinyei elé. Szerintem sok minden más lesz sok-sok budapesti (és általában magyar) iskolás lelkében 2017. január 21. után. Másképpen élünk majd mi, a szerencsés élők.

Évnyitó

Amíg az ebédemért sétáltam és vissza a minap, azon merengtem, hogy milyen bejegyzést kellene írnom a 2016-os évről, annak végéről. Nyilván nem valami panaszkodósat, mert azt igazán nem kéne, nincs is igazából rá nyomós ok. De nem is olyan "nálunkmindigmindenolyanszépplánekarácsonykor" típusút sem, mert hát.... nem, na.
Mielőtt rátérnék az adventi időszakra - elmesélem még, hogy próbáltam egy összefogó képet alkotni 2016-ról. És ahogy végigondoltam az év menetét, hát, ráleltem némi ciklikusságra. Valahogy, mintha az év elején tele lennénk még lendülettel, utána a nyár, hát az nyár és ez önmagában jó, aztán valahogy az iskola-újrakezdéssel indulva kissé lejtmenetbe helyezi magát az esztendő - kifulladni látszik. Kipróbáltam az elméletemet, végigvéve párat az elmúlt évekből - és működik! Tulajdonképpen az ideire is áll - csak talán a legvégére újra nekidurálta magát egy picit.
Mert hogy az Advent ugyan kissé döcögősen indult (a hangulat sem volt a tetőfokon, sok vita volt a leánygyermekek között, meg aztán egészségügyileg sem voltunk a topon - Zita a fél decembert végig antibiotikumozta nem akárhogy, én elkaptam a jó kis gyomros vírust - meg zakatolt a szokásos évvégi rohanás, amit oly' nehéz megállítani), de aztán a végére valahogy kisimultak a dolgok.


Például - évek óta először újra, Zoli is részt vett a karácsonyi készülődésben elég intenzíven. Eljött velem egy teljes napra vásárolni. Ez csoda kategória. Egy decemberi hétvégi napon. S míg a tömeg hömpölygött mellettem/velem és sokan nyűgösködtek, én egy átszellemült mosollyal éltem meg ezt a napot, és Zoli is végig türelmes és lelkes (vagy annak tűnő.... :) ) volt. Sőt - a girlandot is hamar kirakta a bejárati ajtó köré (jó, a fények viszont nem kerültek köré egyáltalán, na de kicsire nem adunk... :) ). A karácsonyfát nagyon vidám körülmények közepette szereztük be - végül hármasban: Klára, Zoli és én (meg egy "gyerekbarát" forralt bor-utánzat termoszban). Zoli foglalt a szokásos családi előkarácsonyi ebédünkre a kedvenc olasz éttermünkbe. Ami ebéd szokás szerint pazar volt - és kiscsaládom összes többi tagja teljes egyetértésben vihorászott rajtam, ahogy szóba elegyedtem (és mindenki szerint igen sok információt osztottam meg....) a minket kikísérő pincérrel.... Dehát olyan érdeklődőnek tűnt!
A karácsonyi vásárok közül mindenképpen a Bazilikánál lévő vitte el a pálmát nálunk! Nagyon hangulatos, szép és remek ételeket és italokat kínálnak körülöttük. Ebbe a vásárba eljutottunk kettecskén is Zolival, két nappal karácsony előtt, amíg a lányaink a hőn áhított Diótörő előadást nézték és hallgatták az Operában....  Aztán voltunk hatosban is - a már említett előkarácsonyi ebéd után.
A fadíszítést már-már szinte "hagyomásan" kísérő testvérháborút is jól viselte Zoli, habár kissé nehéz volt utána "hangulatba" kerülni. De az éjszaka leple alatt érkező havazás segített benne!!!!
Mert igen - az is gyönyörű volt, hogy 24-én reggel hóesésre ébredtünk!!! Külön örültünk, hogy nálunk már reggel kezdődik Karácsony, mert így igazán jól kezdődött!!!
A karácsonyunk egy picit másképpen zajlott, mint eddig. Először is, idén a lányok vettek és készítettek ajándékokat egymásnak (és nekünk is). Ehhez úgy sikerült tapintatosan hozzájárulni, hogy az adventi naptár egyik napjára egy kis anyagi segítség jutott (mondjuk a két Nagynak már van saját számlája és Imola pl. nem zavartatta magát, hogy Emmát "ki is használja" e tekintetben....). A másik újítás az volt, hogy egyesével bontottuk az ajándékokat és hagytunk a reggeli utánra is. A reggelinél ezúttal került a kalács-muffin-kakaós csiga hármas mellé túrós kuglóf is, amit Zita sütött előző nap.
A karácsony "többi része" már inkább a megszokott módon zajlott. Néztünk filmet - azt mindig kell. Most a legnagyobb sikert (ahogy vártuk) azok a DVD-k aratták, amikre átmásoltattuk az utóbbi kb 8 év családi videóit. Elég sok sportos momentum van rajta, nem kevés iskolai (és zeneiskolai) esemény, több nyaralás és néhány itthoni, "spontán" őrjöngés.... na, ezek talán a leszórakoztatóbbak. Így visszanézve az elmúlt 8 év videós emlékeit és felelevenítve mellé az utóbbi idők családi vacsoráit, rá kellett jönnöm, hogy Imola kissé a család mókamestere. Nem a bohóca, mert nem feltétlenül bohóckodik. Csak roppant vicces tud lenni a megnyilvánulásaiban, annak módjában, valahogy az egész bájos lényében. És ezt élvezi is....
A két ünnep között nem utaztunk el - edzések és edzések követték egymást (sportmániás család, nincs ezen mit meglepődni...), de azért voltak nagyon jó családi és baráti találkozóink, annyira jól esett. Végül, 30-án leutaztunk Balatonfüredre és ott Vera barátnőméknél voltunk Újév napjáig. Már csak öten, hiszen szerelmes szívű nagylányunk már mással és máshol töltötte a Szilvesztert - de ez már csak a dolgok természetes rendje. Balatonon lenni mindig szuper, Veráéknál pláne, így természetesen nagyon jól éreztük magunkat (és Zita is :) ).
Az újévi "játékunkat" kis késéssel, de eljátszottuk idén is. Abból áll, hogy számot vetünk az évvel és leírjuk a kívánságainkat az új évre is. És persze elolvassuk a tavalyit is (meg az azelőttieket). Ez utóbbi mindig derültséget okoz; illetve mutatja, hogy mi minden megvalósult (és mi nem). Ami nagyon kitűnt, az Emma állatimádata és az, hogy annyira szeretne valamilyen kisállatot már évek óta.... És az is látszik, hogy a sportnak ugyan kitüntetett szerepe van nálunk, de azért nem homályosít el mindent. :)
Az iskolai szünet gyalázatosan rövid volt, lássuk be, így hamar fel kellett venni a fonalat mindenkinek. Ez Emmának nem nagyon ment - szinte azonnal beteg lett és jól "kielemezte" ezt az influenzát, több, mint egy hetet hiányzott a suliból.
Az első hétvégénken már versenyen voltunk, tehát pörgött minden tovább. De az már egy másik történet.


2016. december 16., péntek

Utoljára gyerek

Sűrű decemberünk egyik fénypontja immáron 17 éve a tizenhatodika.
17 éve váltunk "kézzelfogható" módon is szülőkké.

Idén mondhatjuk rá utoljára "hivatalosan", hogy "gyerek". De tulajdonképpen már most sem az. Ránézésre biztos nem... Amúgy azért.... Néha mégis. De legalább is kamasz. Helyenként hisztis. Határozott elképzelésekkel, mondhatni akarattal. Az őszinteség bajnoka. De tele célokkal. Vágyakkal, ambíciókkal. És kitartással. Tökéletesen körvonalazott ízléssel. Elvárásokkal önmagával szemben. És másokkal szemben is....

Amiben nem változott kicsi kora óta, csak egyre erősödni látszik, az a kisugárzása. Lassan már a Nap is irigykedni fog rá. ("Fogása" már most sincs rajta - akármennyire süti, Zita bőrén az nem látszik. :) ) Ő olyan, hogy mellette halványabb minden és mindenki. Ha ott van, tele lesz élettel a tér. És ő uralja azt a teret. Erről ő nem tehet - ezt kapta érkezéskor. De úgy látom, jól gazdálkodik vele.

Isten éltessen, drága Nagylányunk!!!! Boldog születésnapot, Zita!
Anyai "csók"

Különleges "torta": 17 féle gyümölcs 17 teamécsessel körülvéve

El tudta fújni!

Tökéletlen család

Szóval az úgy van, hogy az ember (meg a lánya, férje, gyereke, az egész családja) mindig igyekszik. Meg tervez. És próbálkozik.
Hogy most majd előre. Meg jól beosztva. És idén már végképp elkészíti azt a sütit. És tuti, hogy karácsonyra keretbe teszi a képeket. És időben kint lesz az égősor is. Rend is lesz. Rohanás, na az nem. Esténként elolvassuk azt a könyvet, amit az adventi naptárba rejtettünk december elején. Kedves, karácsonyi történet. Jó lesz így ráhangolódni. 22-étől már együtt a család, csak egymásra figyelünk.


Aztán.... eljön december. Vágtatunk, rohanunk az idő után - néha veszekedünk, feszültek vagyunk. Nincs még süti. Az égősor is vár, de legalább már kint van a fenyő girland az ajtó körül. Díszek is vannak. Meg rendetlenség. A könyvet elkezdtük - esély sincs a végére érni karácsonyig. És 22-én valószínűleg valahol tülekedni fogunk, izgulunk, hogy minden meglegyen. És aztán eljön valahogy Karácsony. És úgy lesz jó, ahogy lesz.


Szóval. Az adventi naptár egyik napján (mert adventi naptár is lett, egy zseniálisan egyszerű ötletnek köszönhetően, amit itt találtam) az volt az "írás", hogy csináljunk karácsonyi képet. Ehhez "csatoltan" pár kiegészítő (vicces szemüveg, hajbavalók, ilyesmik). Na, este, jó későn, összekészülődtünk. Mindenki felvett valami ünnepit - de legalább is karácsonyra hajazót (Imó pl egy "karácsonyi pizsamát", hiszen a kép készítésére már rég "fellőtték" neki). Zoli nagyon partner volt - konkrétan totális hülyét csinál magából az alkalom kedvéért. A gyerekek annyit röhögtek az apjukon, hogy nehezen állt össze a kép. És hát persze önkioldós megoldásban készült - így elmondhatnám, hogy egyik sem lett jó. Legkevésbé a kutyás, mert szegény Scotty annyira meg volt zavarodva, hogy miért ráncigáljuk őt be a lakásba, vihorászunk össze-vissza, teszünk egy csilingelő izét a fejére és mutogatunk mind egy irányba (a fényképezőgép felé), hogy teljesen elbojkottálta a dolgot, a legtöbben "bemozdultunk" - de úgy döntöttünk, hogy nem leszünk állatkínzók és kiengedtük őt gyorsan, nem próbálkozva újabb felvételekkel.
Tehát - valószínűleg nem küldjük szét egyik képet sem, vagy csak poénból. De úgy gondoltam, hogy itt a blogon megmutatom őket. Mert a képek olyanok, mint mi: tökéletlenek. Látszik, hogy igyekszünk, de nem mindig sikerül minden úgy, ahogy terveztük. Ez kb. az évünkre is igaz - így méltó lezárása annak.


Tehát, Boldog Karácsonyt mindenkinek!!!!!!!!!!!!!








2016. november 30., szerda

Visszajött a hercegnők kora

Visszajött a hercegnők kora - egy kicsit másképp.
Szóval - az a helyzet, hogy Svájcban végezve a gimnáziumi és egyetemi tanulmányaimat, lemaradtam mindenféle olyan gyönyörűségekről, mint szalagavató, ballagás, bankett, szerenád a tanároknak - de később az egyetemi diplomaosztóról is. Genfben, a puritán, kálvinista városban érettségikor volt egy nagy buli a gimi garázsában, aminek a minél gyorsabb és minél meredekebb lerészegedés volt a legtöbb diák célja (én ettől kifejezetten viszolyogtam...), volt egy "ünnepség", ahol énekelt a kórus - ez volt a ballagás vagy mi; a diplomaosztó pedig úgy zajlott, hogy megmondták, hogy X napon délután 2 és 4 között vehetem át a hőn áhított papírost - az egyetem kertjében, egy asztalkánál. Jó, a "kert" a Genfi tó partján volt. Kezet ráztak velem, gratuláltak, megköszöntem, és elsétáltam (a farmeromban...).
Szóval - négy lány anyjaként valamit igen hamar eldöntöttem (úgy kisbaba koruk körül....): minden olyan törekvésüket támogatni fogom, ami arról szól, hogy szalagavató, ballagás, tánc, szép ruha, ünnepség, meghatódás, stb. Tudom, nem a gyerekeknek kell megvalósítani a szülők álmait, persze. De nem azt ígértem meg magamnak, hogy erőltetni fogom ezeket a dolgokat (max, ha nagyon muszáj, egy icipicit.... :) - ez most csak vicc!!! ), hanem, hogy TÁMOGATNI fogom....
Már eddig is jutott bőven: Emma már az ovis ballagásán is "Palotást" táncolt nagy mosolyogva (némileg foghíjasan), a Tanoda gálák keretében Zitus is próbálkozott már ilyen tánccal elsős korában a vigyorgós (és akkor még egy pöttyet alacsonyabb) Vojnits Petivel, és hát Emmán is volt már "szépruha" az általános iskolai keringős gyönyörűséges ballagásán.
De eljött a valódi, a klasszikus szalagavatók kora is (ó igen, nőnek a gyerekek, iszonyat módon öregszenek, ami rengeteg emésztenivalót ad, de ezt majd máskor). Zita ugyan csak tizenegyedikes még, de idén is táncolhatott már szerencsére. Amikor a múlt tanév végén már kezdett valószínűvé válni, hogy itt esetleg tánc-felkérés esete forog majd fent, már kezdtem őt győzködni, hogy mondjon igent. Persze, nem volt ellenére való, csak attól aggódott, hogy az edzéseiből vesz majd el sok időt, meg, hogy esetleg pont a kitűzött dátumon lesz valami verseny, és akkor mégsem tud táncolni. Az aggodalmak szertefoszlottak: a "felkérő" is vívó (másik fegyvernem) és ezáltal e tekintetben abszolút megértő, és hát a versenynaptár meg még idejében kiderül majd. Igent mondott. És hogy örült ennek! Mármint Zita. Meg persze a "lovag" is. :) A versenynaptár jól alakult, az edzéseket is sikerült átvariálni. Minden összeállt.
Eljött a szeptember, és az ősszel együtt megkezdődtek a próbák is. Időközben még kiderült az is, hogy Zitáék osztálya, mint a szalagavató műsoráért felelősök, nyitótáncként Palotást is járnak majd. Tehát kétféle táncpróbára járt egyre lelkesebben az ifjú hölgy. Otthon, a nappaliban mutogatta csiszolódó tudását - öröm volt nézni! Még a nyár elején lefoglalta a szépséges báli ruháját, majd elterveztük a haját, amit Budapest egyik legjobb fodrásza, régi barátnőm, Dóri, készített el neki. Ahogy közeledett az a bizonyos novemberi dátum, úgy nőtt az izgalom - és kicsit a szomorúság is, hogy mindjárt véget ér ez a kaland.
És egyszer csak ott voltunk a Sportkastélyban, és már fel is konferálták a nyitótáncot, a palotást! Gyönyörű volt! Zita végigmosolyogta az egész táncot - látszott, hogy annyira élvezi az egészet! Olyan helyesek voltak ezek a kamaszok ebben a szép ruhában, ahogy tényleg mindent beleadva és figyelve járták ezt az amúgy is magával sodró táncot. Hatalmas sikerük volt! Az egész szalagavató ünnepség nagyon szép volt, szerencsére nem volt "túllihegve", de azért megadták a módját mindennek. A szalagtűzés, a beszédek, a kisfilmek és az osztálytáncok után az ünnep "koronájaként" eljött a keringők ideje!
Hogy milyen volt?! Milyen lett volna?! Csodás, természetesen! Szépségesek voltak, Zita határozottan kecsesen mozgott (ami kicsit meglepő is volt, a vívás azért némileg darabos mozgást eredményezhet(ne)), szemlátomást figyelt, de közben élvezte is az egészet - örömmel táncolták el az kétszer is az egész táncot, hatalmas siker közepette. Nagyon helyesek voltak a párjával - akinek a bátyja folyamatosan fotózta az eseményt - így születhettek ezek a remek képek is, amivel zárnám az első, de nagyon is nem az utolsó szalagavatós élménybeszámolómat. :)
"Princess Zita"
Zita és Laci - palotás ruhában
Zita és Marci
Táncos mozdulat
Lányrózsa fiú karokban
Szép
Elegancia
Csokorba szedve
"Hivatalos fotó"

2016. október 26., szerda

Nagykorúság

18 évvel ezelőtt volt életünk legfantasztikusabb bulija .*  Az esküvő egészen egyszerűen tökéletes volt. Sokat készültünk rá - pont azért, mert azt szerettük volna, hogy a napján már semmin se kelljen aggódnunk. Azt szerettük volna, hogy minden percét élvezzük. Sikerült.
Valahogy minden összeklappolt.
Pedig előző este belázasodtam, iszonyú torokfájással. Kissé el is keseredtem: milyen formában leszek így "életem nagy napján"? Beszedtem minden beszedhető gyógyszert, korán lefeküdtem, és láss csodát: láztalanul és fájdalommentesen ébredtem. Az akarat csodákra képes. :)
A fodrászatban kezdtem. Dóri jól megsutyorogta már előre Zolival, hogy milyen csokrom lesz (számomra meglepetés volt), így annak megfelelő virágokkal díszítette az elkészült frizurámat, azaz aranyos kis rezgőkkel. Amikor eldöntöttük, hogy összeházasodunk, akkor egy darabig úgy gondoltam, hogy kissé klasszikusabb, "konytos" menyasszonyi frizurát szeretnék majd, de valamikor nyár elején meggondoltam magamat, és a "vagány" és rövid vonal mellett tettem le végül a voksomat. Dóri pedig nagyon szép, nőies fejet "csinált" nekem. Amire Linda elképesztően szépséges sminkje tette fel a korona helyett a pontot az i-re :) Linda egyébként Európa-bajnok sminkes. Hát, ügyes, no.
Boldogan mentem hazafelé a taxival, és nem is értettem, hogy egy ilyen gyönyörű napon - tényleg, szépséges volt az időjárás is! - hogyan tud valaki panaszkodni (nevezetesen a taxisofőr). De csak hagytam, hogy mondja, néztem kifelé és mosolyogtam.
Hazaérvén kissé csalódott voltam, hogy nem látom az általam megálmodott díszítésű esküvői autót. Aminek végül a szüleim zöld Volkswagenjét "jelöltük ki", tekintettel arra, hogy a mi autónkat ellopták egy héttel az esküvő előtt..... Az általam megálmodott díszítés pedig azt takarta, hogy nem szerettem volna "bokrot" a motorháztetőre, hanem margaréta-fejeket kicsit mindenhová az autóra, mintha "pöttyös" lenne. Krisztit, Vant és Steffit kértem meg erre, biztosan tudva, hogy akkor nagyon szép lesz a végeredmény. És Kriszti, aki ugyancsak eljött frizurázni Dórihoz, azt mondta még az előbb, hogy "minden rendben van", márpedig, ha ő azt mondja, az úgy is van....
Beköszöntem Anyuéknak, és az otthoni "fogadásra" készülő embereknek, és felbattyogtam az emeletre - készülődni. Aminek ugyebár, elvileg, sokáig kell tartani. Hát.... óvatosan megfürödtem (mármint: óvatosan, nehogy a frizurám vagy a sminkem "sérüljön"), aztán átmentem szüleim szobájába felöltözni. Ami esetemben - harisnyástól! - kb. 3 percet vett igénybe. :) Na, most mit csináljak, amíg le nem kell mennem?! Néztem magamat a tükörben - és hát, elég fura érzés volt! De boldogító, az biztos. Meg olyan bizsergetően izgalmas!
Végre valahára jött Anyu,és mondta, hogy "levonulhatok". Na, az már az izgalmasan kínos rész volt. Megérkezni a teli nappalinkba..... :) Persze hallottam a lelkes hűket meg hákat, de hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kezdjek magammal (később, a svájci Andréas barátom írta le nekem levélben, hogy ő is hogy meghatódott, hogy milyen gyönyörű voltam - nekem meg a sorait olvasván lett "vizes" a szemem). Szerencsére ott volt már a vigyorgó Zoli, mellé penderültem, és onnantól megnyugodtam. Egy kicsit.
Tekintettel arra, hogy sok mindent másképpen csináltunk, mint ahogy szokás (pl. nem volt eljegyzésünk, sem templomi esküvőnk); úgy gondoltuk, hogy azért maradjon a hagyományokból is, és azt találtuk ki, hogy rendezünk egy "lány-kikérést". Mégpedig úgy, hogy Laci, Zoli tanúja kér ki engem Aputól, a szülői házból. Erre már jó sok vendégünk odagyűlt (pl a svájci barátaink, jópár rokon és néháyn közelibb barát) és pezsgős pohárral a kezében ácsorgott, beszélgetett, hangolódott.
Laci aranyosan beszélt, Apu viccesre vette, holmi birka-számot emlegetve, amely nélkül én nem mehetek - majd végül csak odaadott! Aztán Zoli átnyújtotta szépséges csokromat (és annak kicsinyített mását meg Zsófinak, gyönyörűséges unokahúgomnak, aki "koszorúslány" lett két "koszorúsfiú" öccsével).
Ezután elkezdtek minket ajándékokkal elhalmozni az ott megjelentek, mondván, minek cipeljék el először Gödöllőre, majd a Petneházyba, ha a végén úgyis ugyanott kötne ki a sok ajándék? Két kedves ajándék-átadás között odasuttogtam Zolinak: "Te láttad a feldíszített autót?" Mire Zoli: "Hát, a szüleid kocsija a garázsban áll, és én úgy láttam, hogy nincs feldíszítve." "Az nem lehet, torkoltam le egy kicsit, Kriszti azt mondta, hogy minden rendben van!" Zoli megrántotta a vállát, nyilván úgy gondolta, hogy nem áll le vitatkozni velem az esküvőnkön azon, hogy dehát ő csak látta a két szemével, hogy nincs azon az autón egy fia virág sem! Meg hát, ha Kriszti azt mondta.....
Egy idő után egy kis mozgolódás támadt a házban és a ház körül - majd egyszer csak szóltak, hogy menjünk oda az ablakhoz (ajtóhoz?). És begördült a meglepetés! Zoli csepeli barátai - amikor megtudták, hogy ellopták az esküvő előtt az autónkat  összefogtak, és úgy döntöttek, bérelnek nekünk egy szép esküvői autót: egy Rolls-Royce-ot! Nos, ez nem kis összefogást, mondhatni összeesküvést igényelt. Mert úgy volt, hogy Laci autója lesz akkor a "nászautó". Aztán egyszer csak azt mondta, Laci, hogy "igaza van a szüleidnek, minek bonyolítsuk ennyire, legyen inkább az ő autójuk". Furcsálltam, hogy miért "lépett vissza" Laci, dehát azért nem akadtam nagyon fent ezen. Ahogy azt sem értettem, hogy miért veszi fel Apu a telefont az esküvő előtti este zajló vacsora közben egy hangos "Szervusz, Krisztina!" kiáltással, majd jön vissza utána az asztalhoz és közli: "Gyertyánfy Péter volt (egy kolléga), még meg akart valamit beszélni." És az is fura volt, hogy az esküvő reggelén milyen ráérősen készülődött Apu. És amikor megkérdeztem, hogy "nem viszed az autót lemosatni"? - ő egy laza "mindjárt"-tal válaszolt.
Na mert mi történt? A csepeli banda szólt Lacinak, hogy van ez az ötlet. Laci visszaléptette az autóját. A csepeliek szóltak Krisztinek, hogy másik autót kell majd díszíteni. Kriszti szólt Apunak, hogy nem az ő autójukat díszítik majd. Kriszti szólt Vannak és Stefinek is, hogy csak őt kövessék, és nekem semmit el ne áruljanak! Zseniális szervezés volt, no!
Tehát, begördült a Rolls-Royce-unk (szépen telirakva margarétákkal, igaz "bokor" is volt mégis, mert azt rárakták az autóbérlők). És mögötte egy limuzin is, mert a "csepeli banda" nem aprózta el - gondolták, maguknak is bérelnek valami menőt, ha már ott járnak!
Szóval, nagyon meglepődve és nem kicsit vigyorogva szálltunk be a szépséges autóba.....
És elsuhantunk vele Gödöllőre. Mindezt ragyogó napsütésben, közel 20 fokban, október 24-én....
A kastélyhoz érve először a parkba mentünk, fényképezkedni. Itt már csatlakoztak hozzánk Misi bátyám gyerekei is, akik ugyebár a koszorúslány és koszorúsfiúk szerepében tündököltek - és pompás "díszei" lettek jó sok képnek. Próbálták a szoknyámat/uszályomat is fogni, de "jó testvérekhez illően" néha összekaptak azon, hogy ki hol fogja - így nekem kicsit izgalmas lett a séta: vajon a ruha is kibírja-e majd a rángatást? Kibírta és szép, őszi színekben pompázó, képek születtek. Kettőnkről és ötünkről is. A vége felé már a tanúk (Laci és Misi) is csatlakoztak, sőt, szép lassan egy egész csoport összeverődött a parkban! Aztán még a kastély egy-két szegletében is "pózoltunk", majd végül eljött az ideje a ceremóniának.
A díszterem csordultig tele volt emberekkel, akiket szeretünk és akik kíváncsiak voltak ránk. Érdekes érzés volt. És akkor meghallottam, ahogy a Bátyám odasúgja a gyerekeinek: "szépen, lassan, együtt menjetek, ahogy gyakoroltuk!" Én elaléltam, rájuk néztem teljesen elérzékenyülve: "Ti gyakoroltátok a bevonulást?!?!" És ekkor megszólalt Pachebel zenéje, amit bevonulási muzsikának választottunk...


A "szertartás" rövid és volt és felemelő. Főleg Zoli "igenje", ami olyan hangosra sikerült, hogy sokan jól elmosolyodtak/felnevettek. Az egész esküvői készülődés során azt tartottuk szem előtt, hogy semmi se legyen túlbonyolítva és semmi ne lehessen stresszforrás. Nos, ezt a ceremónia esetében is sikerült megvalósítani. Az egyetlen plusz, amit kértünk az volt, hogy az anyukáinknak átadhassunk egy csokor virágot (ja, meg a Himnuszt, amit végül elfelejtettek.... sebaj).
A gratulációkat a kastély előtt fogadtuk, ahol először jól megdobáltak minket rizzsel. Utána meg én hajítottam el szépséges csokromat - Kia barátnőm, aki elkapta, valóban elég hamar férjhez ment utánam, bár nem ő volt pont a következő.... :)
Egyszer csak újra a Rolls-Royce-ban ültünk, mint férj és feleség, egy-egy letörölhetetlen mosollyal vigyorral az arcunkon. Minden olyan meseszerű volt! Ahogy az út Gödöllőről a Petneházy-ig is.... Mindenki dudált, integetett, beleértve a HÉV-et és az éppen igazoltató rendőröket is. És hát, nem volt rövid az út, de szép igen - keresztül Budapesten. Persze direkt útba ejtettünk sok látványosságot, hogy a velünk tartó külföldi vendégek is örüljenek. Azt említettem, hogy Apu egyik régi kollégája, gyerekkorom óta "rajongóm", egy nagyon aranyos indiai úriember is velünk tartott? (Éppen Budapesten volt valami hivatalos dolga, és azt megtoldotta a hétvégével.... :) ) Vagy azt, hogy Zoli nagymamájának az "udvarlója" is eljött, mert Zoli nagymamája nagy szégyenlősen megkérdezte az unokáját pár héttel az esküvő előtt, hogy elhozhatja-e..... :)


A lagzi fergetegesre sikerült! Akkor még kissé szokatlan módon azt kértük, hogy svédasztalos megoldásban szolgálják fel az ételeket. Ezt először ellenezték pl. a szüleim, de kitartottunk. Többek között azért, mert úgy gondoltuk, hogy akkor még hamarabb kezd el "vegyülni" és beszélgetni, mulatni a násznép. Bejött..... Feszélyezettségnek nyoma sem volt.
Apukám mondott még egy megható köszöntőbeszédet, majd mi is mikorofont ragadtunk Zolival, hogy felkonferáljuk azt a kisfilmet, amit mi készítettünk a násznép számára. Ebben interjú-részletek voltak jópár családtagunkkal, illetve néhány közeli jóbaráttal. Mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket tettük fel (mit szólnak hozzá, hogy összeházasodunk, mi lehet a jó házasság titka, mit "várnak" tőlünk, milyen jó tanácsuk van, milyen emlékük van Zoliról/rólam....), majd ezt eléggé viccesre, néhol meghatóra összevágtuk (még svájci barátaim is "nyilatkoznak" benne - azt feliratoztuk - részükre meg papíralapon lefordítottuk a többiek mondókáját.....). Az egészet zenével és fotókkal fűszereztük. Siker volt! :)
Ezután hamar megkezdődhetett a tánc is - egy hagyományos nyitókeringővel, amit Apukámmal kezdtem, majd jött újdonsült "Apósom", a Bátyám (hú, ott mindenki izgult, hogy mit művelünk majd mi: két pár balláb....), Laci és sorjában a násznép gyakorlatilag összes férfitagja. De a keringő után jött mindenféle zene és tánc. A zenekarunk fantasztikus zenét játszott (több ismerősünk beleszerelmesedett az énekesnőbe.... :) ), de a pihenő időszakokban játszott zenék is beváltak. Volt olyan - Zoli mindig meséli -, hogy Zoli beszélgetett valakivel, majd megfordult, és azt látta, hogy az egész násznép ropja a méltán népszerű (......) "Cotton Eye Joe" című örökzöldre "bújj-bújj zöldágos" stílusban..... (én pl egy genfi haverommal vettem részt ebben, még a fehér esküvői ruhában.....).
Aztán volt olyan is, hogy ajándékokat adtak nekünk át. Egy nagyobb baráti csoportunk ehhez le is ültetett minket a terem közepére, és onnan kellett "élveznünk" az egyik ajándékukat. Egy dal volt, U2 "One" című száma (mindketten nagy U2-rajongók voltunk és vagyunk), amit ők felvettek nekünk egy kislemezre is. Hát, nagyon odavoltunk, meg vissza (csak egy kicsit azt "irigyeltük", hogy ők milyen jól szórakozhattak, amíg ezt elkészítették. )
Este 10 körül megérkezett még egy "eresztés" vendég. Az történt ugyanis, hogy nagyon sok mindenkit meg szerettünk volna hívni az esküvőnkre, de ennek két dolog szabott határt: a terem befogadóképessége és a mi anyagi lehetőségeink. Ezt a gordiuszi csomót úgy vágtuk el, hogy sejtettük, hogy lesz olyan korosztály, aki este 10 után már nem nagyon akar részt venni a buliban (nagyon fiatalok és a nagyszülői gárda....), ezért aztán a tágabb barái társaságnak azt írtuk a meghívóra, hogy várjuk őket az este 10-kor kezdődő buliba. Emlékeim szerint ez nem okozott problémát senkinek, így az este második felében hirtelen még többen lettünk (bár tény, az általunk betippelt korosztályok legtöbb képviselője valóban elhagyta a terepet a koraesti órákban). Így a buli folytatódott még erősebben.
Egy újabb fénypont az volt, amikor Zoli végre dalra fakadt. Hát igen, volt egy ilyen "kikötésem". Mondtam neki, hogy csak akkor vagyok hajlandó hozzámenni, ha az esküvőnkön az egész násznépet "megörvendezteti" azzal, amivel engem nap mint nap kínzott, azaz az éneklésével.... Zoli komolyan vette a dolgot, gyakorolt is titokban, mint kiderült, majd ott a helyszínen segítséget is kért pár profi énekestől (voltak néhányan...), némi vokálozás végett. A Piramis "Ajándék" című dalát választotta,és becsületére váljék, el is énekelte (és mégsem menekült el az egész násznép fejvesztve). Igaz, a vokál segített. Igaz, Morgi barátunk egy idő utáni csatlakozása még inkáb "feldobta" a produkciót (Morgi nem volt sem szomorú sem túl szomjas).....
Éjfél körül átöltöztem és eltáncoltunk Zolival egy direkt erre az alkalomra kiválasztott George Michael számra (Kissing a fool) egy "menyecsketáncot" - ami semmiképpen sem takart semmilyen péngyűjtő akciót (ilyesmi nem volt nálunk).
Kicsivel hajnali kettő előtt már nagyon fáradtnak éreztem magamat - meg elvileg úgy kell elmenni a lagziról a friss házaspárnak, hogy az még tart, így mi leléptünk... Nem mentünk messze, mivel a Petneházy adott nekünk egy jó kis "nászutas" faházat a nászéjszakára.
Hát, elképesztő nap volt mögöttünk.
Sosem felejtjük el, az biztos.


És azóta?
Azóta is azt gondolom, hogy ez volt életünk legszebb napja, azóta is azt gondolom, hogy ez volt életünk legjobb döntése. Mármint a házasság.
Természetesen, voltak konfliktusaink (amiknek rendezésében nem vagyunk túl jók, ezért aztán amennyire lehet, kerüljük őket), mondhatni talán "hullámvölgyeink", vagy legalább is nehezen leküzdhető problémás helyzetek. Persze, veszekedtünk sokszor. Persze bántott meg, sírtam is néha. Fájtak is dolgok. De a "nap végén" mindig az a konklúziónk, amit pár napja írt Zoli nekem, hogy "egy valamit biztosan állíthatunk: egymást nagyon szeretjük."


Elég egyszerű számomra a képlet. Nekem ő a legjobb. Mindenben, mindig. 18 éve is az volt (meg 19 éve, amikor megismertem), és ma is az. Csak azt kívánom magunknak, hogy ez így is maradjon.


"In your heart I see the start of every night and every day
In your eyes I get lost, I get washed away
Just as long here in your arms I could be in no better place
You're simply the best, better than all the rest
Better than anyone, anyone I ever met"


* pontosabban, mire a bejegyzést sikerült megírni már 18 éve és KÉT napja :)