Pages

2011. május 29., vasárnap

Hajrá!

Emma elfáradt... Nincs már kedve tanulni. Nincs már kedve olvasni. Mikor lesz már szünidő? Mikor írjuk fel a felkiáltójelet? Még két felmérő? Akkor még kedden kell nagyon megpróbálni tanulni, aztán nem? Biztos, hogy szerdán lesz az utolsó?
Igen, drágám, nyugi, menni fog! Csak még most egy kicsit, egy icipicit! Naaaa, légyszi!!!

Zita ötösöket gyűjt. Hogy mire, majd elárulom, ha meglesz. Mármint mind a 100. Annyit tűzött ki maga elé. Már csak négy kell. A matek ötös duplán számít. Szerinted meglesz évvége előtt? Igen, szerintem meg! Gyere, kikérdezem a szavakat! Az irodalom nagy-felmérő biztos ötöst hoz. Olyan ügyes vagy mindig!

Klára és Imola fogadkoznak: nekik majd nem kell könyörögni, hogy írják már (meg) a leckéjüket... Szerintem, kizárt dolog, hogy május végén ők még lendületbe legyenek. Fárasztó az iskolás lét, bárki bármit mond is.

Mivel Emmáék három darab felkiáltójelet terveznek a VAKÁCIÓ végére, így ők már szerdán kezdik a tábla-pingálást... Várom már én is, nagyon....

2011. május 27., péntek

Faültetés

A faültetés számomra sokkal több, mint egy egyszerű kertészeti megmozdulás. Jelképeket hordoz magában. Amikor a házunkba költöztünk, szinte azonnal (télen költöztünk és ez tavasszal történt) ültettünk Zolival egy fát. Egy cseresznyefát. Ami azóta már úgy megnőtt, hogy létrával kell szedni róla korán (már hetek óta) érő zamatos termést. A lányok már a fára mászást gyakorolják rajta, és már nem kell aggódnunk az esetleg még túl gyenge ágai miatt. Erről a fáról szedtük azt a nagy tál cseresznyét, amit tegnap vittünk be az oviba a ballagás utáni "bulira".

Ez a mi fánk. Nő, gyarapszik, gyümölcsöt hoz, terebélyesedik, egyre mélyebb gyökereket növeszt.

Tehát a faültetés segít egy kicsit abban, hogy mi is gyökeret verjünk. Egy faültetés mutatja azt a néha igencsak gyengülő emberi törekvést, hogy együttműködjünk a természettel. Egy faültetés valaminek a kezdete. Valami olyasminek, ami törődést, folyamatos figyelmet és munkát ígér, és ami utána gyümölcsöt hoz. A faültetés sokszor köthető egy bizonyos eseményhez, amit aztán eszünkbe juttat mindig az egyre terebélyesedő fa látványa, és azzal együtt mutatja azt is, hogy már mennyi idő telt el azóta az esemény óta.

Ezért jutott hát eszembe, hogy Vali barátnőm mesélte valamikor, hogy ők egy faültetéssel búcsúztak el az ovitól. Amikor azon morfondíroztam, hogy miként tudnánk szépen jelezni azt, hogy számunkra véget ér egy korszak, rájöttem, hogy ennél szebben nem is lehetne. Szerencsére, a szülők és az óvónők azonnal partnerek voltak. Mondták, hogy milyet szeretnének, olyat vittem.

Így aztán, tegnap délelőtt, a ballagó nagycsoportosok elültettek egy meggyfát. Mielőtt ezt tették volna, az egyik óvónéni tartott egy rövidke, kedves és megható beszédet a fáról, az ültetésről, és arról, hogy ez mit jelenthet/jelezhet a számukra. Mutatta, hogy a fa most körülbelül akkora, mint ők. Mondta nekik, hogy járjanak néha az ovi felé (a kerítés mellett van a fa, nagyon jó helyen), és lessék: mennyit nőtt a fácska, amióta ők már nem óvodásak.... Hasonlítsák össze, hogy ki nőtt nagyobbat... Nézzék, hogy mikortól hoz gyümölcsöt, és mennyit. Elénekeltek együtt egy dalocskát, Weöres Sándortól, ami kicsit az iskola közelségéhez, kicsit a faültetéshez is kapcsolható és nagyon aranyos:

Biztatás

Hét-pupú zivatar,
Felássuk a kertet.
Ki dolgozni nem akar,
Gyümölcsöt sem nyelhet.

Hét-karú zivatar,
Felmossuk a konyhát.
Ki dolgozni nem akar,
meghúzzuk a kontyát.

Hét-fejű zivatar,
Tanuljuk a leckét.
Ki tanulni nem akar,
Vegyen más fejecskét.
Elültették a fát, alaposan meglocsolták - kb. három hétre elegendő vizet kapott... Végül, minden nagycsoportos kapott egy szalagot - a lányok rózsaszínt, a fiúk zöldet - rajta a nevükkel és a jelükkel, és azokat óvatosan rákötözték a gyenge ágakra.
Nagyon szép lett, egy kicsit olyan most, mint egy májusfa.

Noha délután várt ránk a hivatalos "ballagás", számomra ez volt a legszebb búcsúzás.

(És most nagyon aggódom, a beharangozott jégeső miatt: bírni fogja-e a fa?!)

2011. május 25., szerda

A lányok és a zene

Mostanában sokat vitatkoznak-veszekednek, sivalkodnak. Év vége van, meleg van, elegük van (elegem van), jönnek a témazárók, az évzárók és a vizsgák. Ez utóbbiak a zeneiskolában. Emma már túljutott a nagy megpróbáltatáson (sikerrel), Zita még előtte áll.
Múlt hétvégén serényen gyakoroltak mindketten. Emma kifejezetten kedvvel ül a hangszeréhez, Zitácskát (ahogy a tanárnője hívja) azért noszogatni kell. Itt éppen egy időben próbálkoztak: Emma bosszankodott, hogy Zita miatt nem hallja "saját magát", Zita zsémbelt, hogy kiszorult a "próbaszobából". Aztán, mivel Zita hallása az abszolút közelében kereng, besétált a fuvolával, és Emma darabjának dallamával... Nosza, én is biztattam őket, de nem nagyon kellett: mi lenne ha együtt?!?!
És ráálltak. Még arra is, hogy lefilmezzem. Ez a második próbálkozásuk, tehát nem kell csodákat várni. Bár számomra az volt. Megbékéltek, jól érezték magukat, bolondoztak, vigyorogtak és ZENÉLTEK!
Most már nem riaszt, hogy jövőre mind a négyen zenét fognak tanulni (Imó zongorál, Klára furulyázik egyelőre, amíg az ujjbegyei el nem bírják a gitárhúrokat.). Már előre párás a szemem egy esetleges "Balogh-kvartett" gondolatára. Bár az is lehet, hogy csak az "borít ki", hogy Klára és Imola holnap ballagnak az oviból...

2011. május 23., hétfő

Hetes játék

Az utóbbi időben több játékfelkérést is kaptam. Igyekszem mindegyiknek eleget tenni. A "hét dolog magamról, mait még nem írtam le" típusút megkaptam Orsitól és MJ-től is. Így először ennek "teszek eleget".
Tehát jöjjenek:

1) Az illatok komoly szerepet játszanak az életemben. Egyszer, fiatalságom fénykorában, megkérdeztem az egyik hódolómat, hogy ugyan miért is én, pont én...(önbizalomtól sosem durrant ki a keblem - meg úgy amúgy sem...). Mire, egy szerencsére kellőképpen hízelgőn hosszú lista elején, rávágta, hogy "Először is, mert olyan finom illatod van". És aztán ezt minden formában megkaphattam, még a mai napig is. A kölnijeim nem nagyon változtak az utóbbi évtizedekben, bár néha próbálkozom. Cerrutti 1881-je a nagy befutó, amit nyaranta néha lekeverek egy igazán üdítő, friss, citromos illatra, aminek "Eau de Rochas" (pour femme) a neve, de szerintem itthon nem kapható. Mostanság pont egy olyan fogy, hogy "Trésor in Love", néha meg még az Acqua di Gió Armani-tól.
De nem csak a kölnik és a saját illatom fontos (bár mindig hordok magamnál dezodort, és ha csak egy kicsit is izzadtnak érzem magamat, kerítek egy mosdót és lemosakszom, majd jöhet a dezodor), de az illatok és szagok úgy általában. Már a gyerekeim is tudják, hogy csukni kell minden ajtót, ha "büdősítőset" főzök. Ezalatt a hagyma, szalonna, hús, stb. illatokat értek, amik finomak ugyan, de nem pár órával később az ágyneműn (bár MINDIG beágyazok mindenhol, de úgy is megérezném). Képes vagyok csak azért süteményt sütni, hogy elűzhessem a vacsora intenzívebb illatát.
Nagy vágyam lett volna hivatásos "orr"-rá válni, azaz kozmetikai és egyéb, illatos holmikat áruló cégek illatvilágát kifejlesztő szakemberré, csak hát, a kémiai az orrom és közém állt...

2) A jobb fülemre kevésbé hallok jól, mint a balra. gyerekkoromban nagyon "füles" voltam (Anyu szerint egy balul sikerült fülfelszúrás miatt, néhány orvos szerint csak szimplán hajlam miatt). Ezért megműtötték a fülemet 8 éves koromban, majd 28 éves koromban, amikor éppen Zitát vártam. A helyi érzéstelenítésben elvégzett fülműtétet mindenkinek csak "ajánlani tudom".... Egyébként nem zavar engem túlságosan, sőt... Olyan, mint egy beépített füldugó, ha a jobban működő bal fülemre fekszem, akkor kiszűröm a zavaró kis hangokat. Annyi csak, hogy Zoli is tudja, hogy színházban-moziban jobb, ha a bal oldalamra ül.

3) Félek a sötétben. Ez van. Vállalom. Így aztán megértem azon gyerekeimet is, akik hasonlóan éreznek, noha nem plántálom beléjük direkt ezt a félelmemet.

4) Ha már félelem. Iszonyatosan aggódós vagyok. A gyerekek számával és a kor előrehaladtával egyre jobban.

5) Cukor nélkül iszom a kávét és a teát. Az indoklásom az szokott lenni, hogy "elég édes vagyok már így is". Amúgy nincs igazi magyarázatom.

6) Megbuktam érettségin oroszból. Svájcban kissé kacifántos az érettségi-rendszer. Én nyelv-tagozatos voltam, és mivel a többiek három év előnyben voltak németből a gimibe érve, így én az olaszt tanulhattam nemzeti nyelvként, mert azt kezdő szintről oktatták. Viszont, amikor kiderült, hogy a reál tagozat mégsem az én világom (az ábrázoló geometria győzött meg végképp erről), akkor fel kellett vennem egy harmadik nyelvet az angol és az olasz mellé. Ez lett az orosz, bízva abban, hogy az itthon tanultakra majd emlékszem. De az agyam "kidobta" az oroszt. Úgy látszik, sok volt neki a francia-angol-olasz trió. Így aztán az oroszt igen csak nyögvenyelősen tanulgattam, két másik sorstársammal együtt (akiből az egyik félig orosz volt...). Év közben még csak-csak megoldottam valahogy, de az érettségin... Szerencsére,  az érettségi eredményt ott úgy számolták ki, hogy az éves eredményt felesben beszámították. Ráadásul, az érettségin az összátlagban kellett megugrani az előírt 3,5-ös átlagot (6-ig volt osztályzás), és a többi tantárgy elég könnyedén ment. Viszont, ha úgy vesszük, oroszból megbuktam, mert 2-est kaptam.

7) A Szitya becenevett Aputól kaptam, és az egész tágan értelmezett nagycsalád így hív a mai napig. Egyébként Zsuzsanna a második keresztnevem.

Most már csak tovább kellene adnom, hét másik "áldozatnak".
Legyen akkor (próbálok olyanokat keresni, akik talán még nem kapták meg):
- Vivi, hátha még tud valami újat mondani nekem is (:-) )
- kikocs, mert szeretem, ahogy ír,
- Dius, akinek tartása számomra példaértékű,
- Agnes a tengerentúlról a maga teljesen sajátos írásaival,
- Judit, a világ másik végén, mert ő a Judit,
- ha esetleg pont erről szeretne írni, és pont erre ér rá, Kinga, Malájziából,
- ugyancsak külföldön élő kedves blogismerősöm, Hella,
és írnék plusz egyet, hátha valakinek már "megvolt", meg különben sem szeretném kihagyni a "világ körüli kérdőívből" Erdélyt és Edithet.
Rajta hát, kedveskéim!

2011. május 22., vasárnap

Fáradtság

A tévé és én nem vagyunk túl közeli barátok... Ritkán ülök le elé, akkor is csak azért inkább, mert Zoli néz egy meccset, és közben lehet beszélgetni (mármint, ha a siserehad már nyugovóra tért). De időről időre rám tör az a nosztalgikus reménysugár, hogy esetleg a Fábry showder ismét olyan mulattató lesz, mint amilyennek évekkel ezelőtt találtam. No meg különben is: a filmeket sosem látom az elejétől, és nem is szeretem a nyomozós CSI és társai típusú sorozatokat, amikkel mostanság tömve vannak a csatornák. Ilyen beszélgetős, és elvileg nevettetős műsorból meg nem igen van másik.

Szóval, a legutóbbi csütörtökön a lányok is egészen hamar elkészültek mindennel: lecke, fürdés, mese.Ezért aztán én is gyorsan lezuhanyoztam, és bevackoltam magamat a kanapéra. A reménysugár, mely szerint ez most tényleg jó lesz, hamar elhalványult bennem, amikor kezdte Fábry sorolni, hogy valóvilágos és csillagszületikes "sztárok" lesznek a vendégek. Két műsor, amit nem nézek és nem is akarok. Node, gondoltam, érezvén, hogy a fejem már amúgy is húz lefelé, legalább az elejét, a vicceket meg a design centert megnézem, hátha.... De alighogy kimondta azt a szót, hogy "humor bonbonok", számomra megszűnt a külvilág. Mint később észrevettem, Zoli sem tarthatott ki sokkal tovább mellettem. Arra ébredtem, hogy "kezeket a paplan fölé, ne igyanak mosatlan gyümölcslét, stb..", tehát búcsúzkodott (mármint a Fábry, nem Zoli...).
Beletörődtem, hogy már megint nem láttam ezt a műsort (sem), és elvonultam a hivatalos fekhelyünk felé, belezuhantam, és aludtam tovább. Mint később kiderült, el is felejtettem egy eléggé fontos gesztust...

"Hahó! 7 óra 25 van! Nem keltek fel?!?!" - riasztott minket ilyen "kedvesen" legnagyobb lányunk....
Hát igen, nem húztam fel az órát, és jól elaludtunk, hiszen ennél egy jó órával korábban szoktam kelni...

Valahogy sikerült megoldani, hogy mindenki PONT beérjen a számára kijelölt intézménybe, de eléggé kicentizve csak.

Szóval elfáradtunk, elfáradtam. Azért ennek voltak előzményei. Például az, hogy múlt vasárnapra összeszerveztem egy "Mindenki névnapja" című akciót. Az történt ugyanis, hogy sem Zita és sem Emma névnapját nem tudtuk úgy "összcsaládilag" megünnepelni, ahogy szoktuk. És már a "nyakunkon" is volt Imoláé. Hát az hogy nézett volna ki, hogy az övét meg megünnepeljük? És az hogy nézett volna ki, hogy Zita, Emma és Imó névnapját ünnepeljük összevontan? Szegény Klára! Gondoltam hát egy nagyot, és Klára nyári (és szinte sosem ünnepelhető teljes körben) névnapját is "hozzácsaptam" a többihez, és ültünk egy nagy névnapi grillpartyt! Minden keresztszülő a rá eső gyermeket ajándékozta meg legfőképpen, a többiek szigorúan jelképeset kaptak. Különben is: az ünneplésen volt a hangsúly. Grilleztünk (kicsit hűvös volt, de legalább az eső nem esett), jó volt a hangulat és mindenki jól érezte magát.

A bökkenő, fáradtság szempontjából, csak az volt, hogy mindezt már eleve nem frissen vittem végbe, és utána másnap, hétfőn hajnalban, indultunk forgatni a Balatonra, grillezős recepteket.

Ami fantasztikus kaland volt - csak nem pihentető. Hétfőn én Sanyival (Buza) mentem le, még bevásároltunk egy-két dolgot útközben, majd ijedten vezetett be engem egy kávézóba, mert azt mondta, hogy ilyen sápadtnak még nem látott. Másnap jobbnak láttam kisminkeltetni magamat a sminkesünkkel.... Hétfőn este 11-ig forgattunk. Engem az sem zavart, hogy a stáb java még mulatozott (egy borhegyen, egy borospince felett "táboroztunk"...), ledőltem...

Kedden is sokat dolgoztunk, majd pakoltunk, végül szerdán jöttünk vissza.

Itthon várt a szokásos verkli... Nos, ebbe fáradhattam én el csütörtök estére...

De senki ne aggódjon miattam (már ha eszébe jutott volna): hála kedves-rendes-aranyos kis nagycsaládomnak, gyakorlatilag a fél hétvégét végigaludtam, és ismét úgy érzem magamat, mint húszéves koromban(ööööh, majdnem...)!!!!

2011. május 20., péntek

Palimadarak?

Egyik reggeli kávézásunk során, Zolival beszélgetve, sorolgattuk - a munkán kívüli - tennivalóinkat, intéznivalóinkat.

Azóta úgy hívjuk magunkat, hogy "Mindent elvállal- mindent elintéz Kft.".
Hogy miért is?
Mert:
- Ki az, aki elvállalja az iskolai (Tanoda) papírgyűjtés megszervezését és lebonyolítását? Balogh anyuka...
- Ki az, aki elvállalja az iskolai (Tanoda) gála profi felvételét három kamerával, hangmérnökkel? Balogh apuka...
- Ki az, aki vállalja az autós szállítást az osztály (Balassi) egy részét az erdei iskolába? Balogh anyuka...
- Ki az, aki vállalja, hogy segít abban, hogy hírverést kapjon Zita sportklubjának (BVSC) esetleges bezárása? Balogh apuka...
- Ki az, aki vállalja, hogy lefotózza a gyerekeket és óvónőket, megszerkesztgeti a képeket és intézi a nyomdai munkát az óvodai (Manoda) "búcsú-évkönyv" elkészítésében? Balogh anyuka....
- Ki az, aki összeszedi a város különböző pontjain Zita csapattársait (BVSC), hogy mindenki eljuthasson a versenyre? Balogh anyuka....

Biztos tudnám még hosszasan sorolni, hiszen ezek csak a legfrissebbek...
"Pigeons" - mondanák ránk a franciák, azaz "galambok". Akkor talán nem "balekok", csak "palimadarak". 
De leginkább csak lelkes szülők. Akiknek néha meg kellene tanulni nemet mondani....
Ezek után, talán még kevésbé meglepő, hogy egy gerle-pár pont a mi házunk egyik külső lámpaburáját választotta fészkelő-helyéül...


2011. május 15., vasárnap

Emma-toll

Amikor sikerül úgy alakítanom-zsúfolnom a csütörtöki napomat, elmegyek segédkezni Emma osztályának iskolai tanrend szerinti úszására. Emma valamiért nagyon örül ennek, és a tanítónők is igen hálásak ha akad néhány extra kéz a hajszárítás meggyorsítása és eredményessége végett.

Múlt hét csütörtökön Emma már könyörgött, hogy menjek, mert már egy ideje nem voltam. Jó.

Ahogy ott szárítgatjuk a hajakat, kicsit szóba elegyedtem Réka nénivel, Emma osztályfőnökével. Ha már így, akkor megkérdeztem tőle, hogy ugyan nem vigyorintotta-e el magát Emma legutóbbi környezet-dolgozatát olvasva.
Hát de, vallotta be vidáman a tanító "néni" (jó, ha velem egykorú, de lehet, hogy fiatalabb), sőt "idézte" is itt-ott (gondolom pl. a férjének, vagy másik tanítónak). Végül még azt is mondta, hogy gondolkozik, hogy beküldje valami diák aranyköpéseket gyűjtő honlapra.

Nos, ha ő így, akkor én is leírom drága Középsőnk két bűbáj szösszenetét. Eddig hezitáltam, mert nem szeretném, hogy ha valaha elolvassa ezt itt, úgy érezze, hogy kicsúfoltam. Mert nem. Ugyanis ez úgy vicces, hogy közben tökéletesen tükrözi Emma tündérien gyermeki, naiv és boldogságosan egyszerű nézetét a világról. Ebben helye van jónak, rossznak, embereknek, növényeknek és állatoknak, de még kevésbé az "elvont dolgoknak". Emma imádja a környezetismeretet, nagyon jó is belőle. De ő olyan még egy kicsit, mint a kisbabák: szeret mindent tapasztalati úton megismerni; a számára kissé érthetetlen fogalmak bemagolása még nem része lényének.

Szóval, mivel a dolgozatot már vissza kellett adnia, így emlékezetből idézek majd. Amit Emma írt, azt teljes biztonsággal, a körülötte lévő mondatot pedig a célnak és értelemnek megfelelő pontossággal. 
Tehát Emmáék hazánkról és a fővárosról tanultak mostanában; ennek a témakörnek a lezárásaként írták ezt a felmérőt. És ezalatt "pöttyintett" két gyöngyszemet...

1. A kérdés lényege az volt, hogy fel kellett ismerni Budapest egyik nevezetességét, a leírás alapján. Itt nyilvánvalóan az Országházról volt szó, amit leánykánk el is talált. De így:

"Ez az Országház vagy Parlament, ahol a kijelöltek dolgoznak, és úgymond irányítják az országot."
Réka néni, fájó szívvel ugyan, de kijavította a "kijelöltek"-et a roppant "unalmas" képviselőkre, és zárójelbe tette az "úgymond" szócskát...

2. A másodiknál a mondatokba kellett beírni a hiányzó kifejezéseket a pontozott részre. Én most dőlten és vastagon írom Emma szavait.
"Budapest pályaudvarait az út végének nevezték el."
A helyes megfejtés természetesen "az égtájak szerint" lett volna, de ez mennyivel aranyosabb.

Emma felmérője most így csak négyes lett. Sajnos, a mókás leírásokra és az aranyos megfogalmazásokra nem jár pont. Ami egyáltalán nem Réka néni kritikája, félreértés ne essék....

Nekem ez tanulsággal is szolgált. Egy részről, a szívet melengető az, hogy Emma még mindig egy picit "baba". Bár ezt tudtam, és bár ez némi nehézséget jelent bizonyos dolgozatok helyes megoldása során, azért ez még jó. Más részről, haragszom magamra, hogy a nemrég egy barátnőm által szervezett és általunk sajnos ki nem használható parlamenti sétát még nem pótoltuk. Na de majd most! Végül pedig, "köteleztem" magamat, hogy komolyan beváltsam záros határidőn belül azt a minap Klárának tett ígértemet, hogy egyszer felszállunk egy olyan emeletes, londoni buszra hajazó turistabuszra és körbeutazzuk fővárosunk nevezetességeit.

És ha már szó esett Emma-lány tanító nénijéről, mindenképpen nyomát szeretném itt hagyni egyik legutóbbi kedveskedésének.
Április utolsó péntekén minden gyereknek piros pólóban kellett mennie iskolába. Gondoltam, esetleg a Gálára próbálnak valamit, bár kissé fura volt a szín, hiszen az európai himnuszra inkább kékben kellene ropni (ahogy azt tették is, végül). Amikor Emmáért mentem, kérdeztem is, hogy "na, kiderült, hogy miért kell piros póló"? (Mert előtte azt állította, hogy nem tudja...) Még hozzátettem: "abban próbáltatok"? "Hát igen, próbáltunk..." - jött a mismásoló válasz.
Végül aztán, május első vasárnapján, anyák napján, lelebbent a fátyol a rejtélyről.... Érkezett ugyanis Réka nénitől egy anyák napi üzenet, két képpel.
Ezekkel:


 Szerintem ez végtelenül kedves volt Réka nénitől... Emmával már előre kesergünk, hogy csak egy évig van még Réka nénink....

2011. május 14., szombat

Kreatív ajándék

Tegnap nem tudtam megírni ezt a bejegyzést, hála valami kis technikai malőrnek a blogger részéről, ma pedig időm nem volt eddig gép elé ülni. És most már húz az ágy...
De azért igen csak illendő lejegyeznem, hogy tegnap, május 13-án, pénteken, volt a mi kis ajándék-leánykánk névnapja! Igen, Szervác mögött húzódik meg szerényen Imola, pedig ha már a ritkasági faktor érdekes lehet, azért szerintem jelentősen több Imola szaladgál (vagy sétál, megy, biceg, botorkál) az országban, mint Szervác.

Szóval az ő napja volt a tegnapi, amit a hőn áhított Belle-es barbieszerűség reggeli megkaparintása nyitott, egy óvodai kekszezés folytatott, majd egy sikeres zeneiskolai felvételi (zongorára, kérem szépen) zárt le. A családi megmozdulás holnapra várható, ha tetszik az ötlet az égieknek is!

Szóval ajándék ő, hiszen "nem számítottunk" rá, ő "csak" jött. És mennyire örültünk és örülünk a mai napig is, hogy ő is minket választott!

Pihe-puha boldogságot hoz a családba. Tiszta melegség árad a tekintetéből, és rajta keresztül az egész lényéből, az ősi és utánozhatatlan nőiesség minden mozdulatából, szavából és pillantásából. De ezzel csak újra és újra ismétlem magamat, hiszen babakora óta ilyen hercegnős gyönyörűség ő.

Amit még nem jegyeztem le róla, az, hogy mostanság valami őrületes kreativitás ütközik ki rajta. Gyakorlatilag titokban kell eltávolítanom minden szemétnek ítélt darabot, mert rögtön egy esetleges kreáció elemét véli felfedezni benne. És bármi beindítja a fantáziáját, amikor is ollót ragad és ragasztót, színes papírt kunyerál, meg zsinórokat és alkot, alkot, alkot. Készít bábokat vécépapír-gurigákból, de szoknyákat is nejlonzacskókból, no meg készít tablókat, ragaszt 3D-s "képeket", kisebb papírdobozokból emberkék lesznek vagy robotok, stb., stb. A névnapjára "anyagokat" kért, hogy "ruhákat tervezhessen". Lelkesen elmerül az alkotásban és vidáman jön megmutatni az eredményt. 
Amikor alkot, amikor fogatlanul mosolyog, amikor szöszögve magyaráz valamit, amikor elmerülten barbiezik, amikor élvezettel falatozik, amikor rajong a hercegnőiért, a rózsaszínért és a balettért, amikor azt mondja átölelve engem, hogy "te vagy a legjobb anya" - imádom!

Boldog névnapot, Imola!
  

2011. május 11., szerda

Ja! Tényleg!

A reggelizős folyamat zajlik. Imó mindig az elsők között próbálja meg csillapítani korgó pocakját.
- Kérek mééég! - mondja a kis királylányos hangján.
Az apja szórakozottan ránéz a tányérjára, és reflexből megdorgálja a rágási lustaságra erősen hajlamos lányát:
- De Imó, miért nem etted meg a héját? Előbb azt edd meg, utána kaphatsz még, ha kérsz! - válaszolja, és visszasüpped a reggeli bambulásba.
- De Apaaaa! - nyifog tovább a legfiatalabb.
Zoli már veszi a levegőt, hogy elismételje mondanivalóját, amikor is hatni kezd a koffein, ránéz Imóra és elmosolyodik:
- Ja! Tényleg! Hát neked ez most nem nagyon megy! - és megy a konyhába megkenni egy újabb szelet "héjatlan" kenyeret.

Hát igen. Tényleg. Így jár az, aki a két középső felső fogát egy héten belül elhullajtja

2011. május 10., kedd

Utolsó ovis anyák napja

Végtelenül nosztalgikus lelkem kapja mostanában a pofonokat. Ma fizettem be utoljára ebédet az oviban. És múlt pénteken nézhettem meg az utolsó ovis anyák napi műsort is. Mondjuk, jutott belőle bőven, kilenc évben, hol csak egyszer, hol kétszer... De hiányozni fog, az biztos.

Klára és Imola csoportjában nem szeretnek túl komoly és hosszú műsorokat összeállítani, és ez talán nem is baj. Az is szokásuk, feltűnt, hogy a nagycsoportosok kapnak kicsit komolyabb szerepet. Így volt ez most is. Rövid volt, bájos és kedves. No meg, megható.... Bár ugye, egy bőgőmasinának, mint én, nem is kell túl sok....



Tanoda Gála






 A Sashalmi Tanoda kétévente rendez egy úgynevezett Gálát. Bevallom őszintén, hogy két évvel ezelőtt nagyon nem tetszett az egész. Emmáék akkori elsős, aranyos, produkciójától és pár másiktól eltekintve, javarészt vonagló kistiniket nézhettünk meg, akik nem igazán érezték a zenét és a ritmust, zavarban voltak és nem igazán a koruknak megfelelő dolgokat próbáltak művelni a színpadon. No meg akadt jónéhány egyéni műsorszám is, amik aranyosak voltak, meg szépek, csak éppen az összes osztály, a különórák és az egyéni számok összes előadása végtelenné nyújtotta a műsort.

Szóval, komoly félelmekkel ültünk be az idei Gálára. Azt ugyan tudtam, hogy Emmáék már megint ötleteset, koruknak megfelelőt fognak előadni, de tartottam a többitől. És láss csodát! Teljességében csalódnom "kellett", méghozzá a jó irányban! Talán az segített, hogy adtak egy értelmezhető keretet az egésznek azzal, hogy "Európa" volt a fő téma. Így mindenkinek támadtak eredeti, kedves, jópofa, szép ötletei, és rögtön más volt az egész! A gyerekek is élvezték, megtalálták a helyüket. Az egyéni produkciókat sikerült lefaragni, különórákból is csak kettő-három volt. Akadt még egy igazi "zenekar" is, meg a végén egy tanári - fergeteges és humoros - tánc is! Tiszta Amerika volt, komolyan, és most a szó klassz értelmében!

Emmáék az Örömóda kissé rockosított változatára táncoltak, EU-s pólóban, EU-s és EU országok zászlóival, sőt egy ponton még páran az igazán nem egyszerű "Európai Himnusz" szövegét is elénekelték (Emma nagy örömére ő is!). És hogy meglegyen mi kis hazánk helye is, az énekkarral (aminek Emma osztályfőnöke a vezetője) pedig a "Magyarország" című dalt énekelték.

Nem volt túl hosszú, vidám és pont eléggé modern volt. Jó volt! Ja, ez múlt pénteken történt.

2011. május 9., hétfő

Premier(ek)

A múlt hetünk rettentő sűrű volt. Ezért most "csak" az izgalmas részleteket próbálom meg kiragadni.
Először Zitus szempontjából, akivel több "premiert" is átélhettünk.

Az első az, hogy először voltunk együtt igazi nagy, koncerten. Zita nagy kedvence a tavalyi edzőtábor óta Shakira, élen a focivébés "Waka-waka"-val, de azért a többi nótájával is. Tehát, már jó ideje mondogatta, hogy ha Shakira felénk téved, mindenképpen meg szeretné nézni-hallgatni. Hát, "felénk tévedt", múlt csütörtökön. Jószívű anyukámtól kapott is rá két jegyet, névnapi ajándékként, és legjobb barátnője, Dóri (a vívásról) ugyancsak jószívű anyukája révén, még barátnős programmá is alakult a dolog. Hárman vágtunk hát neki a kalandnak: anya, lánya és barátnő! Fel is szerelkeztünk minden földi "jóval", úgy, mint perec, chips és szénsavas lötyik (végigtarolva a tiltólistát...), és vártunk. Meg vártunk. És még mindig vártunk. És még tovább vártunk. Közben egy DJ gyilkolta az agysejtjeinket. A lányok kezdtek nyűgösek lenni. Az alattunk lévő sorban, egy anyuka azt javasolta lányának (tele volt aprónéppel...), hogy az általa vásárolt pogi hamarosan teljesen kiszárad, így azzal majd megdobálhatják a sztárt, ha végre méltóztatik megjelenni. Komolyan fontolgattam, hogy hagyjuk ott az egészet, csak a belépőjegy förtelmesen borsos ára tartott ettől vissza.

Potom másfél óra várakozás után, végül csak megtisztelte budapesti közönségét az aprócska hölgy. És tartott egy másfél órás zumba órát... Na jó, túlzok, De hihetetlen mennyiséget táncolt, ami szerintem néha az éneklés rovására ment. Néha annyira, hogy gyanús, hogy volt ott playback is, egy-két számnál. Viszont el kell ismernem: nagyon ügyesen táncol, nagyon "gusztusosra" gyúrta magát ezzel az edzés-technikával. A hangja különleges, bár nem annyira erőteljes, szerintem. Jó ötletei voltak, nem sablonosan adta elő a számok java részét, és még egy kis Metallicát is bevállalt (Nothing else matters), igen szép hangszereléssel. Szóval összességében jó volt az egész, csak az a másfél várakozás óra ne lett volna....

Tehát, ez volt első "premierünk": közös koncert. nem tudom, mennyi lesz még, legalább is Zitával, meddig nem leszek ciki.. (De láttuk Bartos Erikát, és az APG sorozat összes szereplőjét: még nekik sem ciki családostul rock-koncertre menni....)

A másik premier ezalatt zajlott, tulajdonképpen, párhuzamosan, csak hogy "egyszerű" legyen az életem. Zitának ugyanis erdei iskolája volt a múlt héten, szerdától szombatig. Na mármost. Úgy szervezték, hogy a szülők vigyék le a gyerekeket; anyagi megfontolásokból ez volt a legésszerűbb. Nagyon klassz helyen voltak, mindenkinek csak ajánlani tudom erdei iskolaként. Ez a Hollókőhöz egészen közel eső Cserhátszentivánon volt, az "Angyalkert-tábor" nevű helyen. Romantikus, kultúrált, térerő és tévé nélküli, szép táborhely ez, egy lelkes táborvezetővel, aki szépen bevezette a "városi" gyerekeket a vidéki lét bájába: túráztak, tehenet fejtek, "parasztolimpiáztak", tábortüzeztek, stb.



Persze, én voltam az egyik "szállító", már szerdán is. Aztán csütörtökön visszamentem, Zitáért, a Shakira koncert miatt. Aztán péntek délelőtt visszavittem, a Kicsik anyák napi ünnepsége után. Aztán szombaton érte mentem. Igen, négyszer jártam ott. Kicsit őrültség. Belátom. Viszont egy valami miatt nekem teljesen megérte (pontosabban több valami miatt...), mégpedig azért, mert életében először, nem volt Zitának gond az elalvás tábor-helyzetben!!! És ennek úgy örülök!!! Ez is egy igazi premier! Remélem, ezzel áttört benne egy régóta szunnyadó gát. Persze, ez nem azt jelenti, hogy este tízkor, villanyoltás után mindenki elaludt. Áh! Ment a buli! De amikor mindenki lenyugodott, akkor ő is, és nem forgott álmatlanul, szorongva, sírdogálva... És ez szuper!!!! Őszintén szólva, azt hittem, hogy a Shakira koncert után majd azt mondja, hogy nem akar visszamenni, ha esetleg rossz élménye lett volna első éjszaka. De nem így lett! És ez olyan jó! Akik már régebb óta olvasnak, tudják, hogy ez micsoda előrelépés számára, számunkra!

A harmadik "premier" pedig megint igen érdekes. Mert ugye, Zita, a múlt héten csak egyszer, hétfőn, volt edzésen. Aztán jött három, egyáltalán nem pihentető éjszakája, szerdától szombatig. Majd szombat reggel, amikor érte mentem, nem pihenni tértünk haza, hanem mentünk egyenesen (Zolit "fölcsípve") Balatonalmádiba, vívó-versenyre. És mi történt? Zita élete legjobb eredményét érte el, átlépve végre a komoly pszichés határt, amit a nyolcas döntőbe jutás jelent! Végre kapott érmet, oklevelet (sőt még egy könyvet is), végre őt is kihívták, megtapsolták!!! Zoli is sokat változtatott a hozzáállásán, nagy örömömre, Zita is használta végre az eszét, és sikerült, amiről álmodott! Úgy örült!



Ezek voltak tehát a hét főbb eseményei, Zita premierjei szempontjából. 

2011. május 5., csütörtök

Mese a leendő elsősöknek

Tegnap a leendő elsősök szülői értekezletén jártam. Nem taglalnám ezt túlzottan most, mert a már unalomig ismert "jaj-de-szörnyű-hogy-már-az-Ikrek-is-itt-tartanak" kesergőmtől eltekintve, nem szembesültem forradalmi újdonságokkal. Nyugtáztam, hogy a tanítónő valóban olyan határozott és kedvesen magabiztos, ahogy azt gondoltam, és megadóan töltöttem ki az alapból is számos, nálam meg még megduplázott, papírokat.

A szülői kiértékelése helyett egy mesét hoztam mára. Mostanában többször elolvastam, Klára kérésére, és szerintem varázslatos. Kifejezetten a most iskolába indulóknak ajánlom, szívet melengető, és valahogy olyan, amilyennek az elsősök fogadtatásának lennie kéne a valós iskolákban, a valós életben. Bízom benne, hogy Klára és Imola, no meg a többi rengeteg csillogó szemű, szeptemberben az iskolába induló, kisgyermek is így éli majd meg. Bízom benne, hogy a varázslat sokáig tart majd. Mindenesetre én sokszor felolvasom majd még nekik ezt a mesét.

És akkor jöjjön Kányádi Sándor Ábécé-sorakozó című meséje, amit a "Meddig ér a rigófütty" című kötetben találhatunk meg, és amit teljességében is ajánlok. Az internetről pedig erről a linkről tölthető le.

"Egy-két nappal iskolakezdés előtt a tanító nénik s a tanító bácsik be szoktak menni az elsősökre váró osztályokba. Megnézik, rendben van-e minden: a padok, a katedra, a tábla, a képek a falon. Ha mindent rendben találnak, megrázintanak egy icipici csengettyűt. Egy akkorácskát, mint egy csengettyűvirágé. Vagy talán még annál is kisebbet. Olyan finom kis hangja van, hogy emberi fül meg se hallaná.
    De a betűk meghallják. És elkezdenek seregleni.
    Támad is olyan zenebona, sürgés-forgás, zsibongás, dobogás-dübögés, pisszegés, susogás, csácsogás, hogy aki olyankor az iskola felé jár, azt hihetné, megkezdődött a tanítás. Pedig csak a betűk tértek vissza a nagyvakációról.
    – Csönd legyen, betűim! – szólal meg újra a csengettyű.
    És a betűk elhallgatnak. Még az örökké susogó S is erőt vesz magán, s még oldalba is böki a sziszegő Sz betűt, hogy hallgasson már.
    – Sorakozó! – csendül újra a csengettyű, a tanító nénik, tanító bácsik hangja.
    Elkezdődik a névsorolvasás. Ilyenformán:
    – a-á bé-cé…
    A betűk meg lépnek is sorban, hogy beálljon ki-ki a maga helyére, ahonnan majd év közben, amikor rákerül a sor, kiléphessen a szorgalmasan tanuló elsősök elé.
    De úgy látszik, túlságosan hosszú volt a vakáció, megfeledkeztek a rendről. Különben nem aprítna az a az á mögött, s a kicsi írott a sem bújócskázna a nyomtatott öreg Á lába között.
    – Vissza, vissza! – csengi a csengettyű. – Legelöl a kicsi írottak, mögéjük a kicsi nyomtatottak, harmadik sorban a nagy írott betűk, a hátulsó sorban a nagy nyomtatottak állnak. – És a tanító nénik, tanító bácsik, mintha verset mondanának, szólítják sorban a betűket.
    – a-á-bé-cé
    csé-dé-e-é
    eff-gé-gyé-há
    i-í-jé-ká
    ell-ejj-emm-enn
    enny
    o-ó-ö-ő
    pé-err-ess-essz
    té-tyé-u-ú
    ü-ű-vé-zé
    zsé.
    Mire a zsé is elhangzik, példás rendben ott sorakozik minden betű. De még a négy „tartalék játékos” is, a dzé, a dzsé, iksz és ipszilon nevezetűek is fölszállnak szépen oldalt, hogy bármikor kéznél lehessenek, ha a felsorakozott harmincnyolcnak segítségre lenne szüksége.
    – Rendben van – mondják a tanító nénik s a tanító bácsik, és egy kis beszédet intéznek a betűkhöz. – Tartsátok meg a rendet továbbra is. Ne hiányozzék soha egy se közületek! Legyetek segítségére a holnap-holnapután s a minden szeptemberben értetek ide jövő gyermekeknek, hogy nyelvünk minden szavát szépen s hibátlanul írhassák egész életükben.
    Utoljára még csendül egyet a csengettyű, és aztán csönd lesz. Majd csak az iskola nagy csengője töri meg a csendet, s az iskolába özönlők vidám zsivaja."

2011. május 3., kedd

"Nincs fontosabb, mint az álmaik"

Ezt írta Dius a saját blogjában, anyák napja alkalmából. Ez annyira összecsengett azzal, ami "kijött" belőlem egy meglepő "csörte" során, amit gyermekeim apjával "vívtam", pont anyák napján. Konkrétan éppenséggel a vívó gyermek apropóján, de tulajdonképpen bármelyik lehetett volna.

Nemrégiben meséltem már arról, hogy mi mindent ismertem már meg a vívással kapcsolatban, de nem igazán tértem ki arra, hogy milyen is Zitus viszonya ehhez a sporthoz. Röviden leírva: szenvedélyes. Zokszó és ellenvetés nélkül megy heti négy-öt alkalommal (ez csak a zeneiskolai elfoglaltságaitól függ) a kétórás edzésre. Nagyon szeret vívni, edzésre járni, szereti a klubját és mindkét edzőjét. Őket a végletekig tiszteli is, a legkisebb "fél-dicséretet" is fényes kitüntetésként dédelgeti. Nyilván lenyűgözi őt az, hogy ugyanezen edzők nem kevés világ- és más bajnokokat neveltek már ki, akik közül jó néhánnyal (a fiatalabb, már most világsikereket elérőkkel) együtt is edz.
Valószínűleg ezt a másokra való felnézést viszi ő egy picit túlzásba, abban az értelemben, hogy saját magát nem tartja sokra. De ez a "problémája" nem újkeletű. Hiába szép, okos, kedves (úgy általában...), figyelmes, ügyes, meg a többi (legutóbbi névnapi köszöntőjében fellelhető az összes őt illető jelző), szóval hiába mindez, és hiába a tény, hogy mindezeket meglehetősen rendszeresen és gyakran ismételgetem neki, ő azért képes "teljesen összemenni", egy általa valamiért szebbnek, okosabbnak, ügyesebbnek vélt személy "mellett". És hát, Zitát az érzelmei irányítják, ami ebben a sportban, ahol a higgadtság alap-követelmény (lenne), komoly hátrány.

Ennek esett áldozatául múlt hétvégén. Országos bajnokságon küzdött, egészen jól; noha, az a bizonyos önbizalomhiány ismét társául szegült valamelyest. Az igazi gond az volt, hogy stresszelt, hogy bekerül-e a csapatba, amelyik eléggé nyilvánvaló módon készült elhozni az aranyérmet másnap, a csapatversenyben. Azért nyilvánvaló módon, mert az egyesületükben vív egy "kislány", aki nagyjából olyan a kardban, mint Egerszegi az úszásban: még nincs 13, de már a felnőttek bajnokságában is indul és jól végez; korosztályában pedig nemzetközi versenyeket nyer, könnyedén, szinte unott arccal.

Visszatérve a múlt hétvégéhez: Zita hihetetlen pechére, a körök után, összekerült egy klubtársával. És Zitát ezek a dolgok megviselik. Igaz ugyan, hogy eddig győzött ellene, ha ilyen történt, de most, az asszó előtt, az edző még azt is hozzátette, hogy "amelyikőtök győz, az lesz benne a csapatban!" Lánykám elsápadt, és én már akkor láttam, hogy már veszített. Saját maga, a lelkizős alkata, a túlérzékeny és kishitű hozzáállása ellen.
Én nem is néztem, nem akartam, hogy az aggodalmamat lássa. Viszont pont akkor futott be Zoli, a három húggal. Zoli mesélte, hogy Zita már az asszó közepén sírni kezdett (pedig fej-fej mellett haladtak), és a zokogás persze az utolsó pont után tört ki belőle.

Zita kirohant, odahívtam, babusgattam, simogattam. Inkább nem is vigasztaltam, minek. Odajött mindkét edző. Megmondták neki: ők azt remélték, hogy Zita nyer, őt akarták... De, ebben mind egyetértettünk, a másik kislány harcosabb, elszántabb volt, nincs mit tenni, ez így igazságos (a másik kislány egy évvel idősebb, egyébként, tehát ő már nem indulhat gyerek kategóriában jövőre, míg Zita még vígan, ugye...).

Zoli viszont leszidta őt: hogy lehet sírni az asszó vége előtt?! Miért nem küzdött inkább?! Jó, persze, nyilván igaza volt. De ez nagyjából olyan, mint amikor valakinek tériszonya van, és egy magas épületben azt mondják neki: "ne félj!". Na ja, mert az ember az ilyeneket "direkt" csinálja.

A probléma az, hogy Zoli nem érzi túl jól magát a bőrében mostanság, aminek  -megint -, az okait megértem: szétdolgozza magát, majd az egyik fő partnerük úgy dönt: nem fizeti ki a jussukat. "Bocsi", elköltötték azt a (nagyon nagy összegű) pénzt. Újra megrázza magát, majd egy ügyfél az, aki nem tartja fontosnak az elvégzett munkáért járó összeg átutalását. Dolgoznia kell, adósokat kell "üldöznie", nem "adja haza" az eltervezett, bekalkulált összegeket, nem ér rá semmire és senkire, romlik az általános morál, nőnek az elvárások, drágul az élet, és egy végeláthatatlan mókuskerékben érzi magát, ahonnan csak szabadulni vágyna. A keserűségtől már-már elfelejti meglátni az élet megannyi szép oldalát, könnyen válik ingerlékennyé, és Zita ilyen vereségét is a sajátjaként éli meg. No, és ha valaki erre igen fogékony a szinte túlfejlett antennáival, az bizony pont az Elsőszülött. Ezért aztán még inkább "kicsinek" és "kevésnek" érzi magát, mert már előre fél, hogy az Apjának csalódást okoz. Az Apja meg az egyáltalán nem neki szóló világfájdalommal az arcán nézi az ő vergődését. A 22-es csapdája.

Ezt pedig megelégeltem. Mert a verseny után kielemezte Zoli is: a technikai tudással gond egy szál sem, az adottságokkal, az edzésekkel, az edzőkkel, az egyesülettel sem: Zita gyakorlatilag önmagát győzi le versenyhelyzetben. És Zoli Zitát hibáztatja. Persze, Zoli volt élsportoló, és tudja milyen a győzelem és a vereség íze. De ő más lelki alkat. Zitáé más. Zoli szerint ez egyszerű: aki győzni akar, az lenyeli a könnyeit és küzd.

Én pedig felmérgeltem magam. Megmondtam, hogy örülhetnénk, hogy van egy ilyen fantasztikus lányunk. Örülhetnénk, hogy van egy ilyen sport-szenvedélye, amiért rengeteg áldozatot hajlandó vállalni, rengeteg időt hajlandó rászánni és ami körül annyi álma körvonalazódik. Nyerni szeretne, olimpiára kijutni, győztes tust bevinni, az apját és az edzőit elkápráztatni. Most összeomlott, de már hamarabb akar hazajönni az erdei iskolából (amit nagyon vár), hogy eljuthasson a következő megmérettetésre. Talán azt szeretné Zoli, hogy azt javasoljuk neki, hogy adja fel, most, bő 11 évesen, az álmait? Csak azért, mert a kishitűség az egyetlen ellenfele?! Nem inkább abban kéne őt segíteni, tettekben, de főként lélekben, hogy közelebb jusson az álmához? Nem az a legfontosabb, hogy vannak álmai? Nem az a mi legfőbb feladatunk, hogy lehetőségeinkhez mérten támogassuk őt ebben? És főleg úgy, hogy jelen esetben a lehetőségek nem is annyira fizikaiak vagy anyagiak, hanem lelkiek? Hogyan bízzon önmagában, ha mi nem bízunk benne? Nem fura, hogy azt kéri, hogy csak én menjek vele?

Zita szerencsés. A mai világban, szülői szemmel, nagy kincsnek tartom azt, ha egy fiatalnak vannak konkrét célkitűzései. Persze, előfordulhat, hogy ezek majd változnak, hiszen még olyan fiatal. De én komolyan veszem, hogy ő egyszer ki akar jutni Ausztráliába. Azt is, hogy ki akar jutni az olimpiára (nem nézőként). Azt is, hogy a szállodaiparban szeretne dolgozni, és ezért franciául akar majd tanulni, mert a híres lausanne-i vendéglátóipari főiskolára szeretne járni.

Hát nem úgy van, ahogy Dius mondja: "nincs fontosabb, mint az álmaik"???

Zoli elképedten nézett rám a kirohanásom végén. De azt hiszem, leesett neki.
(A képen egy ajándék "dobozocska", amit Zita kapott tőlem a 8. vagy 9. születésnapjára. Azóta is ott ál az íróasztalán, becsben tartva. Én komolyan veszem ezt a feliratot. Hajrá Zita!!! Nnnnna.)

2011. május 1., vasárnap

Május első vasárnapján

Jó nekem, mert nekem van a világon a legfantasztikusabb Anyukám. Remélem, még sokáig marad nekem meg, így, ilyen frissen, határozottan, segítőkészen, útmutatóan, gondoskodóan, odaadóan.
Jó nekem, mert megadatott nekem négyszeresen az anyaság. Nem mindig könnyű, nem mindig egyszerű, de mindig boldogságos és csodaszerű. Ők négyen, a maguk külön-külön valójában minden este, lefekvés előtt, egy varázshálót szőnek a szívem köré, ami azt lükteti: nekem nagyon jó. 

És, ha már a mindenféle érzelmeim, gondolataim és eseményeinek leírására adtam a fejemet (a blogspoton kb. bő két és fél éve), hol nagyon rendszeresen és kifejtősen, hol ritkábban és szűkszavúbban, akkor szeretném azt is jelezni, hogy jó nekem, mert ez a napló, kicsit anyaságom története, tegnap megkapta a százezredik kattintását (amit kevesebb, mint másfél éve mérek....).

Ezért aztán köszönet is jár! Köszönöm nektek, akik valamiért rendszeresen úgy döntötök, hogy rám szántok pár percet az életetekből és külön köszönet annak a 143 embernek (számomra ez egy hihetetlen szám), aki még azt is fontosnak tartotta, hogy ehhez nevét és "arcát" adja!