Miért van az.... ?

Miért van az, hogy az egyik túl nagyszájú, nem bír csöndben maradni és a véleményét megtartani, még tanórán sem, a másik pedig kérdezni is alig mer, félénk, és beszéd helyett inkább csak mosolyog?!

Miért van az, hogy az egyik szárnyakat kap az évvégi (tanulási) hajrában, a másik teljesen leblokkol, begörcsöl és már azt sem tudja, amit eddig tudott?

Miért van az, hogy az egyik nyugodtan ül a zongorához, és szinte nemtörődöm módon tökéletesen elklimpírozza azt, amit kell, a másik meg még a legkedvesebb darabjába is belegabalyodik?!

Miért van az, hogy az egyikre már azért kell rászólni, hogy biztos, hogy akar-e még harmadjára is szedni magának egy púpozott tányérni tésztát, a másik pedig egy fél adagot sem fogyaszt el, azt is úgy, hogy már jéggé dermedt az étel, mire befejezettnek nyilvánítja az étkezését?!

Miért van az, hogy az egyik egy szelet kenyeret sem tud rendesen megkenni vajjal, a másik meg már szinte egy komplett ebédet össze tudna dobni?!

Miért van az, hogy az egyik mindig túl korán készül el, a másik meg állandóan késik?!

Miért van az, hogy az egyik csak a házi kalácsot szereti, a másik meg csak a gyári ischlert?!

Miért van az, hogy az egyik folyton sír, a másik meg folyton piszkálódik?!

Miért van az, hogy az egyik alig alszik és bírja, a másik pedig sehogy sem tudja kipihenni magát?

Miért van az, hogy az egyik nem tud úgy lefeküdni, hogy meg ne tanult volna mindent, a másikat meg az sem zavarja, hogy nem is tudja, hogy miből ír másnap dolgozatot?!

Miért van az, hogy az egyik még a többiek után is elrámol inkább, csak ne legyen rumli, a másik pedig rezzenéstelen arccal tör utat az ágyáig az azt körülvevő ruha-, könyv- és barbiebaba-kupacok között?

Miért van az, hogy az egyik folyton segítene, a másik pedig inkább érvelni kezd arról, hogy miért NEM ő fog megteríteni?!

Miért van az, hogy az egyik mindig szekálja a másikat, a másik meg rögtön üt? A harmadik pedig nyávog, a negyedik meg hisztizik? És miért van az, hogy ezt nem osztják be, hanem gyakran egyszerre művelik? És miért gondolják utána, hogy mi "nem vagyunk elég lazák"?!

Miért van az, hogy az egyik arccal a falnak, a másik kitekeredve, a harmadik összegömbölyödve, a negyedik szinte vigyázzban alszik?!

Osztott hétvégék

Egy ekkora családban a hétköznapokat néha úgy éljük meg, mint valami "Jelenetek a darálóban" című képzeletbeli sorozat szereplői, a hétvégéink pedig igen ritkán hasonlítanak egymásra. Egy közös nevezőjük (na, Emma, hogyan számoljuk ki a közös nevezőt?! :-) ) szokott azért lenni: általában együtt vagyunk mind a hatan, még ha néha külön programokkal is a nap(ok) során. Hát, az utóbbi két hétvégére még ez sem volt igaz. A mi számunkra furábbnál furább felállások alakultak ki.

Pünkösd hétvégéjén a szüleim "elrabolták" tőlünk a két Nagylányt. Általában azért egyeztetni szokta Anyu velem a gyerekeim számára elképzelt - jobbnál jobb! - programötleteiket; most ez elmaradt, és kijelentő módban kaptuk meg: "Idén elvisszük Zitát és Emmát a Csíksomlyói Búcsúra!" Punktum!!! No, persze ez egy remek program. A leányzók is lelkesedtek, azonnal. Én tettem néhány gyenge kísérletet a megtorpedózásra. Hogy miért? Kicsit rossz érzés volt elengedni őket egy ekkora tömegbe, ilyen messze, nélkülünk. Meg lett volna pár fontos verseny Zitának, és némi készülnivaló a magyarvizsgájára. Emmának meg jó sok tanulnivaló (a nyelvtan-vizsgára, egy évvégi felmérőre, a zongoravizsgára). De hiába. Mindenki hajthatatlan volt. A Nagyszülők és az Unokák egyaránt. Rengeteg ígéretet tettek a hosszú út során való tanulásra. Hm... Annak eredményei igen vegyesek lettek, de nem biztos, hogy ez erre az útra fogható, belátom...
Szóval elmentek. Már csütörtökön. És NAGYON jól érezték magukat! Megnéztek pár szép helyet Erdélyben. Szüleim régi jó barátai (és a mieink is ezáltal, persze) Marosvásárhelyen laknak, így oda- és visszafelé is megszálltak ott egy-egy éjszakát. A búcsúra jövet és menet is megnézték Szovátát, meg Parajdot, meg székelykapukat, meg valami nagyon régi fatemplomot (nem ugrik be a falu neve), Korondot sem hagyták ki, stb. A búcsút élvezték, lenyűgözte őket (főleg Emmát), az időjárás is kegyes volt velük. Emmát úgy indítottam útjára, hogy gyűjtögessen számára "fura" szavakat, kfejezéseket, illetve jegyezzen meg tipikus erdélyi ételneveket. Telefonos bejelentkezéseikkor ezeket mindig lelkesen sorolta! Úgy értek haza pünkösd hétfőn, hogy a búcsúzkodás során legalább huszonötször megköszönték a nagyszüleiknek a gyönyörű utazást. Végül is, örülök, hogy elengedtük őket (bár nem is tehettünk mást!). Élmény ez már önmagában is, az pedig külön hozzátesz, hogy mindezt a nagyszüleikkel élhették meg!

Úgy gondoltuk, hogy akkor mi is kimozdulunk a két itthon maradt "Aprósággal". És közben rájöttünk, hogy ilyen ráadásul még sosem volt: Imó, Klára, Apa, Anya négyesben!!!! Mivel a március 15-i hétvégén a hóvihar itthon-tartott minket, és mivel a siófoki szálloda nem akarta visszautalni az akkorra már befizetett előleget, így úgy döntöttünk, hogy "lelakjuk" négyesben. És pont olyan volt, amilyet reméltem: nyugis, lazítós két nap, amely során csak azt csináltuk, amit Őimolasága és Őklárasága kívánt. Ettől egyébként néha zavarba is jöttek... :-) A legtöbbet újonnan született görkorcsolya- és waweboard mániájuknak éltünk (Imóé a görkori, Klárié a waweboard, of course). Ehhez a legideálisabb pálya a gyönyörűen felújított Víztorony körül kínálkozott, ezért oda többször elsétáltunk. Persze, fel is mentünk a toronyba, amit igazán ötletesen újítottak fel: kilátó lett belőle, ahol az egyik szinten kávézó meg valami oxigénbár volt (ide nem mentünk be), a másikon pedig egy olyan bár, ahol a körben lévő asztalok sávja forgott, így a pincértől az egyik helyen rendeltünk, de mire jött, már a kör másik oldalán haladtunk éppen. Talán mondanom sem kell, az Ikrek hihetetlenül élvezték ezt a murit!

Egyébként pedig fürdőztünk jókat a szálloda medence-komplexumában, sőt, Klári és én még bátran meg is mártóztunk a még igen hideg Balcsiban; sétáltunk a tóparton, ahol éppen "szezonnyitó" népünnepély is volt; a hajókázást is felajánlottuk, amiben először benne voltak a csajok, de valahogy utána elment a kedvük; ebben lehet, hogy némileg közrejátszott az is, hogy nem tudtunk úgy tíz métert megtenni, hogy valaki ne ugrott volna oda hozzánk, hogy megkérdezze, nem akarunk-e hajókázni...

Hétfőn, amikor már mi hazaértünk, alig lehetett bírni a csajokkal. Főleg Imola volt az, aki tízpercenként kérdezte, hogy felhívhatja-e Zitáékat, és különben is, mikor jönnek már... Hiányoztak nekik. Talán Klári nem volt elegendő vitapartner? :-) Mert hogy mostanában erősen megy a "testvérháború".... Amikor végül egyesült a család, valahogy megnyugodtam. És bár biztos jót tett mindenkinek ez a külön túrázás, én csak akkor érzem 100%-osan jól magam, ha mind a hatan együtt vagyunk. Mondjuk, ha lehet kérni, akkor legalább nagyjából békében....

A most elmúlt hétvége hozta az újabb fura felállást. Mégpedig azáltal, hogy bő három év szünet után, ismét ellátogattam "második hazámba", Genfbe. Kifejezetten a barátnőimhez. "Kifejezetten" egyedül. :-) És jaj, vessen rám bárki bármilyen követ, ha szeretne, de nagyon kellett ez már nekem!!! És olyan jó volt!!! Természetesen, van itthon is sok jó barátom, barátunk, akikkel jókat lehet beszélgetni, akiket segítünk, ha baj van, és akik segítenek, ha baj van, akikkel jókat lehet nevetni, vacsorázni és kirándulni; akiknek a gyerekeikkel a mi gyerekeink is jóban vannak, stb. De a gimnáziumi és egyetemi ifjúkori barátságaim mégis ott vannak, Genfben, és ezek a barátságok, lássuk be, különlegesek.
Hiányoztak már ők nekem öten.... Amikor péntek este, Catherine barátnőm kanapéján kuporogva körülnéztem és hallgatam a csivitelésüket, ahogy olyan nagyon természetesen és mosolyogva léteztek ott mind körülöttem, és ahogy én is rögtön a "puzzle" egyik darabjának éreztem magamat - csak ennyi suhant át az agyamon: ez hiányzott, ez hiányzik mindig, itthon, Budapesten! És erre vágytam nagyon....

Szóval, péntek ebédidőben indultam, vasárnap délután érkeztem vissza, és a két szűk napot végigbeszélgettem a barátnőimmel. Megismerkedtem a még eddig nem ismert gyerekeikkel, de főleg, velük vettem fel a fonalat a -számomra is meglepő - legnagyobb természetességgel. Érdekes, attól tartottam még, hogy a franciám is megkopott már túlságosan ahhoz, hogy folyékonyan tudjak csevegni, de nagy örömömre, egy-két nyikordulás, pár rozsdás mozdulat után, nagyon hamar visszajött az egész!
Az időjárás nem volt ugyan kegyes hozzánk, de valahogy ezt igazán nem éltem meg drámaként, mindegy is volt.
Vasárnap délután úgy érkeztem vissza Ferihegyre, az engem váró családhoz, mint akit töltőre tettek (pedig pihenni nem sokat pihentem éppenséggel, de a lelki töltet erősebb a fizikainál!!!). Zoli jól helyt állt itthon, pedig volt program bőven, de azért úgy látom, hogy őrá is ráfér majd egy "haveri hétvége" típusú kikapcsolódás. "Meg is kapja" két hét múlva.
Addig pedig szurkolunk. Főként Zitának, a vívó OB-n, meg Emmának, hogy most már túl nagyokat ne csattanjon így a tanév végén (szegény, nem lett neki túl fényes...), Zolinak, hogy a műsor ugyanolyan nagy sikerrel záruljon, ahogyan kezdődött és azóta is megy....

Ja, persze képeket is töltök majd fel, ha megoldom az otthoni számítógépes infrastrukturális válságot.

Beszélni kell!

Valamiért most teljesen "elszabómagdásodtam". Egyszerűen csak rámjött. Nemrégiben olvastam a "Mondják meg Zsófikának!" című gyönyörű könyvet. Annyira lenyűgöző, hogy Szabó Magda mennyire mélyen bele tudott bújni a lélek bugyraiba! Hogy át tudott érezni megannyi sorsot!
És akkor most, hogy végigrágtam magamat Ken Follett évszázad-trilógiájának eddig megjelent két kötetén (A titánok bukása és A megfagyott világ), ismét Szabó Magdára volt szükségem. Valahonnan belülről jött a sugallat. Nem tudom, lehet, hogy ugyanonnan, ahol azt jelzi nekem valami: egyél több olajos magvat! Vannak a testi és a lelki/szellemi vitaminok, lehet. Szóval, szégyen, vagy sem, de egy réges-régen, az unoktesóimtól kapott, "Pöttyös könyvvel" utazgattam egy darabig a metrón, mert ebben a formában van meg nekünk a "Születésnap" című regény. Kissé ifjúsági, belátom - már tetszett "ifjúkoromban" is. Na és? Szerintem tele van felnőttek számára is megszívlelendő gondolatokkal. És olyan aktuális most is! Aztán, mivel ezt túl gyorsan elolvastam, még nem volt elég Szabó Magdából. Még mindig ifjúsági regény (persze, olvastam már egy csomó mást is: Für Elise, vagy Pilátus - ó, az is milyen megrázó!!!, a Katalin utcába szinte belebetegedtem, azt nem is bírtam végigolvasni, aztán ott van Abigél is, persze, stb.), amit persze gyereklány koromban is elolvastam párszor: Álarcosbál. Ezúttal Zita könyvét forgatom - szép, új kiadás. Bár még ezen is látszik, hogy nem felnőtt-könyv. Na és?

Ééééés, hogy végre elbotorkáljak a lényegig: ma reggel, a metrón, pár sor mondandója különösen szíven ütött. Nem azért, mintha valami komoly gond nyomasztana mostanság, amire a választ keresem egy regény soraiban; bánatom sincs különösebb. De valahogy megfogalmaz valami olyat, amiben nagyon hiszek:

"Pedig Nagymama mindig azt mondta, beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely. Beszélni kell."

Annyira így van, nem? Lehet, hogy néha többet beszélek a kelleténél, de megkockáztatom: inkább, mint hogy túl keveset. Eszembe jut a történet (vicc?!) arról az idős házaspárról, akik életük végén tisztázzák, hogy mind a kettő azért ette a zsömle általa kevésbé kedvelt felét, mert azt hitte, hogy a másik is az általa jobban kedveltet szereti.
Megbeszélni, kibeszélni magunkból az érzéseket, de csak simán a napi eseményeket, jaj, de nagyon kell az! Hallgatni, félreérteni - azért ráz ettől a hideg, mert már amúgy is akad elegendő gond, megoldandó probléma az életben, semhogy még újabbakat hozzunk létre azzal, hogy nem kérdezünk rá dolgokra, nem tisztázzuk őket, hanem inkább a félreértés szülte sértődöttségen csücsülünk.
Meg kell legalább próbálni.

No, ilyeneket juttatott eszembe ez a drága Szabó Magda két kis sorával.

Olvassátok ti is őt! Jobb emberek leszünk általa!!!

"Party-arcok"

Lassan már úgy érzem magamat, mint Hugh Grant a zseniális klasszikusban, a "Négy esküvő és egy temetés" című filmben, amikor kb. a harmadik esküvő magasságában, egy reggel, ahogy felébred, azt motyogja maga elé, a meghívót nézegetve, hogy "na, ma ki a soros?" (nem biztos, hogy pontosan idézem, meg kellene néznem újra a filmet).

Hogy miért érzem magamat így? No nem azért, mert esküvő-sorozaton vennénk részt, sajna nem (ez nem az a kor... a barátok már nem, a gyerekek még nem). Hanem mert a Lányok, de főleg az Ikrek, szinte minden hétvégén születésnapi buliba mennek. És igazán cifrázzák! A játszóházas megoldások tünedeznek el (ennek nyilván a koruk és most meg még a jó idő is az oka), jönnek helyette izgalmasabb megoldások. Habár nekem nincs ellenemre egy-két óra jól becsatornázott őrjöngés egy-egy játszóházban sem... :-)
De nemrégiben voltak például a Szépművészeti Múzeumban, ami számomra egy zseniális ötlet. A bulit szerevező szülők sokat fotóztak (mi, többi szülők, nem vehettünk részt), és látszik, hogy milyen jól kitalálták ezt a múzum-megkedveltető szülinapi programot. Tettek egy sétát a Múzeumban, megcsodáltak pár képet, némelyiket alaposan "ki is elemeztek" (az ő szintjükön), aztán kézműveskedtek egy kicsit, játszottak, ajándékoztak és tortáztak. Amíg a Múzeumban magában voltak, vittek magukkal egy-egy párnát, és az éppen alaposabban megvizsgált mű előtt leücsörögtek, volt, aki hasalt. Az ünnepelt anyukája mesélte, hogy a "rendes" múzeumlátogatók pedig szépen kikerülték őket. Béke volt, harmónia.

Aztán voltak a kerületben működő "Sarkad udvarban", ami egy hagyományőrző létesítmény. Itt aztán lepényt készítettek, népi fa játékokkal játszottak, kézműveskedtek, énekeltek, stb. Lelkesen bulizták végig a délutánt, alig tudtuk őket elrángatni onnan.

És persze voltak "hagyományos", otthoni zsúrban is, olyasmiben, amit mi is szoktunk tartani. Zsákban ugrálás, kézműveskedés (kavicsfestés), sorversenyek, hancúrozás, saját készítésű torta fogyasztás, igazi kerti vigaszság.

Nem tudom, hogy mi a soron következő, de biztos hamarosan érkezik egy újabb- meghívó... :-) A helyzet az, hogy Klárát és Imolát mindenhová hívják. Tudom, hogy ez az a kor, amikor a legtöbb születésnapi zsúr szerveződik (a szülők még bevállalják... :-) ), és már a két Nagyot sem kellett féltenem, hogy unalmasan telnek az alsós hétvégéik, de ekkora pörgést, amit az Ikrek művelnek, eddig nem láttam. Lehet, hogy van olyan, aki az egyiket jobban kedveli, meg akarja hívni, és a másikat sem akarja megbántani? Lehet, hogy mi tulajdonképpen ezáltal megduplázzuk a zsúrok számát? Vagy egyszerűen csak ennyire népszerűek... :-) Nem tudom. De mostanában már úgy csináljuk, hogy összegyűjtünk több meghívót (szerencsére mindenki jó hamar szól), és aztán "betárazzuk" az ajándékokat, egyszerre három-négy zsúrra, szülinapra: az adott napom már csak le kell emelni a szekrény tetejéről a célszemély részére jó előre összekészített ajándékcsomagot.

(Azért persze a nagyok sem kornyadoznak szomorúan itthon - náluk most vagy a bowlingos megoldás dívik, vagy az otthoni "csajos buli".... Ah, még egy kis idő, és ezek a bulik későbbi időpontban kezdődnek majd, egy koedukált "közönség" számára.... JAJ.)

Távirati

Szégyen és gyalázat, hogy mennyire elhanyagoltam ezt a szegény internetes naplót...
Muszáj lesz távirati stílusban feljegyezni ezt-azt. A gond az, hogy a távirati stílus nekem nem annyira megy... :-)

Voltak névnapok. Emmacié és Zitáé. Kissé lóhalálában ünnepeltük eddig őket, de most már hagyományt teremtettem belőle (kényszer szülte hagyományt...), hogy a három tavaszi névnapost egy csokorba gyűjtjük, és majd Imó neve napján (ami jön, jön, jön...) tartunk egy közös családi köszöntést.

Volt a három Tanodásnak gálája is. Nem ez a kedvenc programom azok közül, amit ez a suli kínál, de remek pénzszerzési lehetőség az iskola Alapítványának (amire mostanság igazán nagyon-nagy szükség van), így mégis támogatom. Tehát: minden osztály fellép valamivel a kerület szépséges Erzsébetligeti Színházában; jobbára táncos produkcióval, hiszen abba lehet belevonni az összes gyereket könnyedén. Azt kell, hogy mondjam, hogy voltak igazán fantáziadús produkciók. Mindazonáltal, az én gyermekeim csak fékezett habzású lelkesedést mutattak a dolog iránt, pedig főként az Ikreknél látszott, hogy sok munka volt a műsorral. Szóval eltelt, jó volt, lapoztunk.

Zitának volt egy kisebb versenye, egy Budapest-bajnokság, amit pont a névnapján tartottak, és nem is nagyon akart elmenni, mondván, hogy úgysem számít bele a ranglistába. Végül csak meggyőztem, hogy gyakorlásnak mindenképpen jót tesz neki. Jó, de akkor csak az egyik korosztályba nevez be, így egyezett bele. Végül az egyik legfárasztóbb versenye lett, rengeteg asszóval, mindkét korosztályban indult: az idősebbek között 3., a korosztályában 2. lett (a döntőre már alig állt a lábán szegény). nem bánta meg, hogy elment... :-) A verseny után aztán elmentünk kettesben estebédelni az általa óhajtott belvárosi helyre; majd, ugyancsak az ő óhaját követve, elsétáltunk a Bazilikához, egy kis "városnézés végett."Fotózkodtunk, forrócsokiztunk/kávéztunk, anyalánya andalgást rendeztünk. Jó volt, kellett, ez is egy fajta névnapozás volt.

Zoli műsora, Az ének iskolája, nagy siker. Ugyan igen kevés darabkát kapok most a Férjem napjaiból, de olyankor látom, hogy mekkora lendületet ad neki ez az egész. Kiteljesedik, szárnyal és teljes erővel dolgozik. Egy-egy forgatás-részlet nekünk is jut, a Csajok élvezik, és tényleg, igazi feltöltődés élőben is megélni ezeket a pillanatokat.

Médiatizált családunk kicsit belelendült ebben a hónapban. Engem a Klub Rádió keresett meg egy blogger-interjúra egyik délelőtt. Nagyon jól esett, hogy érdemesnek tartottak erre, és bár irtóra izgultam, Bódy Gergő olyan jól "helyzetbe hozott", hogy végül is sikerült elég lazán válaszolgatnom! Azért inkább maradok az írásnál (már ha lenne időm... :-) )

Ugyancsak a médiában maradva, Zita is egy izgalmas kaland részese lehetett. Az M1 "Maradj talpon!" című műsora gyereknapi különkiadást tervezve, felhívott mindenféle sportszövetséget, kérve, hogy 12 és 15 közötti bajnokgyerekeket (minimum országos bajnok) ajánljanak nekik, akik még elég talpraesettek ahhoz is, hogy kamerák előtt is meg merjenek szólalni. Zitáék egyesületéhez is elért a felkérés, így bementek páran egy válogatásra. Zitám nagyon örült a lehetőségnek, és nagyon szeretett volna bekerülni. Volt beszélgetés, tesztírás, próbajáték - és igen, megcsörrent az adott napon a telefon, hogy beválogatták! Még nagyobb volt az öröme, hogy barátnőjét, Dórit is (így ők ketten képviselték a vívósportot a műsorban). Maga a forgatás már önmagában élmény volt: kicsit olyan érzésem támadt, mintha egy sport-témájú farsangba csöppentem volna bele. No, ennél többet nem írok vagy mondok, mert megkértek rá a szerkesztők. Csak azt javaslom, hogy május 24-én este nézzétek meg ezt a vidám kis műsort!

Színházélményeink is voltak - hatszemélyesek. Először "Az égigérő fű" című darabot néztük meg családostul. Igazán jó kis előadás volt, éppen annyira adta vissza a filmet (amit a Lányok, főleg a Nagyok, kívülről fújnak), amennyire az még jót tett, és éppen annyi modernséggel fűszerezték, amennyi meg kellett. Aztán megnéztük a 25 éve futó Padlást is, a Vígszínházban. Én ugyan nagy Kaszás Attila rajongó vagyok, de azt kell, hogy mondjam, hogy Szőcs Artúr lenyűgözött: olyan jól énekel, akkora hanggal és akkora átéléssel, hogy méltó utódja nagy elődjének! Még a darab közben is vastapsot kapott!!! A Padlást csak az Ikrek nem látták még - Zita és Emma meg nagyon örültek az ismétlésnek - és persze mi is, Zolival, a többedik alkalomnak.

Úgy tűnik, Emma nagyon beleszeretett a röplabdába. Múlt hétvégén részt vett fiatal kis csapatával egy versenyen - és csak úgy ragyogott. Noha a tenisz is még szerelem, azért a lelkem mélyén érzem, hogy ehhez a Leányzómhoz pont a röplabda illik a legjobban: nincs durva "test-test elleni" harc, labdás játék, és kell hozzá egy csapat! Persze, a tenisz gyönyörű (és lánykánk abban is ügyes továbbra is), de Emma szemét régen láttam így csillogni sport közben, mint vasárnap, anyák napján.

Igen, anyák napja is volt. A csokor, amit kaptam gyönyörű, és remélem, még sokáig lesz étkezőasztalunk dísze. Az én drága Anyukám pedig megkapta a lánayimtól a "szív párnáit", amit ők varrtak - nagyon helyesek lettek (fotót is mellékelek majd). Természetesen Zoli anyukájának is készült meglepetés.

Ismételten, ki-tudja-hanyadszor, elbúcsúztunk a Vidámparktól. Azt hittük tavaly, nyár végén, hogy idén már zárva lesz. Most, ott áll a visszaszámláló, hogy hány nap van még hátra a működésből. Zita ragaszkodott ehhez a programhoz (a Húgok meg vidáman csatlakoztak, Klárát kivéve, aki a kertészkedést választotta az Apjával), és ha már, akkor megkapta hozzá a kedvenc barátnőt, Dórit, aki ráadásul örömmel felült vele mindenféle szédítő őrületre....

Megkezdődött már az iskolai évvégi hajrá is. Zita már meg is írta az írásbeli vizsgáját magyarból. Kiszámoltuk, hogy ki kb. hogy áll.... Nos, idén nem lesz annyi színötös bizi, mint tavaly - de szerintem ettől még ugyanolyan boldog lesz a nyár. Minden poronty szorgosan gyakorol a hangszerén (van, aki azért, hogy behozzon némi lemaradást....), remélem az évvégi vizsgák jól zajlanak majd.

Az én munkahelyemen újabb és újabb fordulatok állnak be - egy szappanopera kispályás történetfolyam ehhez képest.... Munka, az van bőven azért....

Nos, hosszú egy távirat... &nbsp