Nagykorúság

18 évvel ezelőtt volt életünk legfantasztikusabb bulija .*  Az esküvő egészen egyszerűen tökéletes volt. Sokat készültünk rá - pont azért, mert azt szerettük volna, hogy a napján már semmin se kelljen aggódnunk. Azt szerettük volna, hogy minden percét élvezzük. Sikerült.
Valahogy minden összeklappolt.
Pedig előző este belázasodtam, iszonyú torokfájással. Kissé el is keseredtem: milyen formában leszek így "életem nagy napján"? Beszedtem minden beszedhető gyógyszert, korán lefeküdtem, és láss csodát: láztalanul és fájdalommentesen ébredtem. Az akarat csodákra képes. :)
A fodrászatban kezdtem. Dóri jól megsutyorogta már előre Zolival, hogy milyen csokrom lesz (számomra meglepetés volt), így annak megfelelő virágokkal díszítette az elkészült frizurámat, azaz aranyos kis rezgőkkel. Amikor eldöntöttük, hogy összeházasodunk, akkor egy darabig úgy gondoltam, hogy kissé klasszikusabb, "konytos" menyasszonyi frizurát szeretnék majd, de valamikor nyár elején meggondoltam magamat, és a "vagány" és rövid vonal mellett tettem le végül a voksomat. Dóri pedig nagyon szép, nőies fejet "csinált" nekem. Amire Linda elképesztően szépséges sminkje tette fel a korona helyett a pontot az i-re :) Linda egyébként Európa-bajnok sminkes. Hát, ügyes, no.
Boldogan mentem hazafelé a taxival, és nem is értettem, hogy egy ilyen gyönyörű napon - tényleg, szépséges volt az időjárás is! - hogyan tud valaki panaszkodni (nevezetesen a taxisofőr). De csak hagytam, hogy mondja, néztem kifelé és mosolyogtam.
Hazaérvén kissé csalódott voltam, hogy nem látom az általam megálmodott díszítésű esküvői autót. Aminek végül a szüleim zöld Volkswagenjét "jelöltük ki", tekintettel arra, hogy a mi autónkat ellopták egy héttel az esküvő előtt..... Az általam megálmodott díszítés pedig azt takarta, hogy nem szerettem volna "bokrot" a motorháztetőre, hanem margaréta-fejeket kicsit mindenhová az autóra, mintha "pöttyös" lenne. Krisztit, Vant és Steffit kértem meg erre, biztosan tudva, hogy akkor nagyon szép lesz a végeredmény. És Kriszti, aki ugyancsak eljött frizurázni Dórihoz, azt mondta még az előbb, hogy "minden rendben van", márpedig, ha ő azt mondja, az úgy is van....
Beköszöntem Anyuéknak, és az otthoni "fogadásra" készülő embereknek, és felbattyogtam az emeletre - készülődni. Aminek ugyebár, elvileg, sokáig kell tartani. Hát.... óvatosan megfürödtem (mármint: óvatosan, nehogy a frizurám vagy a sminkem "sérüljön"), aztán átmentem szüleim szobájába felöltözni. Ami esetemben - harisnyástól! - kb. 3 percet vett igénybe. :) Na, most mit csináljak, amíg le nem kell mennem?! Néztem magamat a tükörben - és hát, elég fura érzés volt! De boldogító, az biztos. Meg olyan bizsergetően izgalmas!
Végre valahára jött Anyu,és mondta, hogy "levonulhatok". Na, az már az izgalmasan kínos rész volt. Megérkezni a teli nappalinkba..... :) Persze hallottam a lelkes hűket meg hákat, de hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kezdjek magammal (később, a svájci Andréas barátom írta le nekem levélben, hogy ő is hogy meghatódott, hogy milyen gyönyörű voltam - nekem meg a sorait olvasván lett "vizes" a szemem). Szerencsére ott volt már a vigyorgó Zoli, mellé penderültem, és onnantól megnyugodtam. Egy kicsit.
Tekintettel arra, hogy sok mindent másképpen csináltunk, mint ahogy szokás (pl. nem volt eljegyzésünk, sem templomi esküvőnk); úgy gondoltuk, hogy azért maradjon a hagyományokból is, és azt találtuk ki, hogy rendezünk egy "lány-kikérést". Mégpedig úgy, hogy Laci, Zoli tanúja kér ki engem Aputól, a szülői házból. Erre már jó sok vendégünk odagyűlt (pl a svájci barátaink, jópár rokon és néháyn közelibb barát) és pezsgős pohárral a kezében ácsorgott, beszélgetett, hangolódott.
Laci aranyosan beszélt, Apu viccesre vette, holmi birka-számot emlegetve, amely nélkül én nem mehetek - majd végül csak odaadott! Aztán Zoli átnyújtotta szépséges csokromat (és annak kicsinyített mását meg Zsófinak, gyönyörűséges unokahúgomnak, aki "koszorúslány" lett két "koszorúsfiú" öccsével).
Ezután elkezdtek minket ajándékokkal elhalmozni az ott megjelentek, mondván, minek cipeljék el először Gödöllőre, majd a Petneházyba, ha a végén úgyis ugyanott kötne ki a sok ajándék? Két kedves ajándék-átadás között odasuttogtam Zolinak: "Te láttad a feldíszített autót?" Mire Zoli: "Hát, a szüleid kocsija a garázsban áll, és én úgy láttam, hogy nincs feldíszítve." "Az nem lehet, torkoltam le egy kicsit, Kriszti azt mondta, hogy minden rendben van!" Zoli megrántotta a vállát, nyilván úgy gondolta, hogy nem áll le vitatkozni velem az esküvőnkön azon, hogy dehát ő csak látta a két szemével, hogy nincs azon az autón egy fia virág sem! Meg hát, ha Kriszti azt mondta.....
Egy idő után egy kis mozgolódás támadt a házban és a ház körül - majd egyszer csak szóltak, hogy menjünk oda az ablakhoz (ajtóhoz?). És begördült a meglepetés! Zoli csepeli barátai - amikor megtudták, hogy ellopták az esküvő előtt az autónkat  összefogtak, és úgy döntöttek, bérelnek nekünk egy szép esküvői autót: egy Rolls-Royce-ot! Nos, ez nem kis összefogást, mondhatni összeesküvést igényelt. Mert úgy volt, hogy Laci autója lesz akkor a "nászautó". Aztán egyszer csak azt mondta, Laci, hogy "igaza van a szüleidnek, minek bonyolítsuk ennyire, legyen inkább az ő autójuk". Furcsálltam, hogy miért "lépett vissza" Laci, dehát azért nem akadtam nagyon fent ezen. Ahogy azt sem értettem, hogy miért veszi fel Apu a telefont az esküvő előtti este zajló vacsora közben egy hangos "Szervusz, Krisztina!" kiáltással, majd jön vissza utána az asztalhoz és közli: "Gyertyánfy Péter volt (egy kolléga), még meg akart valamit beszélni." És az is fura volt, hogy az esküvő reggelén milyen ráérősen készülődött Apu. És amikor megkérdeztem, hogy "nem viszed az autót lemosatni"? - ő egy laza "mindjárt"-tal válaszolt.
Na mert mi történt? A csepeli banda szólt Lacinak, hogy van ez az ötlet. Laci visszaléptette az autóját. A csepeliek szóltak Krisztinek, hogy másik autót kell majd díszíteni. Kriszti szólt Apunak, hogy nem az ő autójukat díszítik majd. Kriszti szólt Vannak és Stefinek is, hogy csak őt kövessék, és nekem semmit el ne áruljanak! Zseniális szervezés volt, no!
Tehát, begördült a Rolls-Royce-unk (szépen telirakva margarétákkal, igaz "bokor" is volt mégis, mert azt rárakták az autóbérlők). És mögötte egy limuzin is, mert a "csepeli banda" nem aprózta el - gondolták, maguknak is bérelnek valami menőt, ha már ott járnak!
Szóval, nagyon meglepődve és nem kicsit vigyorogva szálltunk be a szépséges autóba.....
És elsuhantunk vele Gödöllőre. Mindezt ragyogó napsütésben, közel 20 fokban, október 24-én....
A kastélyhoz érve először a parkba mentünk, fényképezkedni. Itt már csatlakoztak hozzánk Misi bátyám gyerekei is, akik ugyebár a koszorúslány és koszorúsfiúk szerepében tündököltek - és pompás "díszei" lettek jó sok képnek. Próbálták a szoknyámat/uszályomat is fogni, de "jó testvérekhez illően" néha összekaptak azon, hogy ki hol fogja - így nekem kicsit izgalmas lett a séta: vajon a ruha is kibírja-e majd a rángatást? Kibírta és szép, őszi színekben pompázó, képek születtek. Kettőnkről és ötünkről is. A vége felé már a tanúk (Laci és Misi) is csatlakoztak, sőt, szép lassan egy egész csoport összeverődött a parkban! Aztán még a kastély egy-két szegletében is "pózoltunk", majd végül eljött az ideje a ceremóniának.
A díszterem csordultig tele volt emberekkel, akiket szeretünk és akik kíváncsiak voltak ránk. Érdekes érzés volt. És akkor meghallottam, ahogy a Bátyám odasúgja a gyerekeinek: "szépen, lassan, együtt menjetek, ahogy gyakoroltuk!" Én elaléltam, rájuk néztem teljesen elérzékenyülve: "Ti gyakoroltátok a bevonulást?!?!" És ekkor megszólalt Pachebel zenéje, amit bevonulási muzsikának választottunk...


A "szertartás" rövid és volt és felemelő. Főleg Zoli "igenje", ami olyan hangosra sikerült, hogy sokan jól elmosolyodtak/felnevettek. Az egész esküvői készülődés során azt tartottuk szem előtt, hogy semmi se legyen túlbonyolítva és semmi ne lehessen stresszforrás. Nos, ezt a ceremónia esetében is sikerült megvalósítani. Az egyetlen plusz, amit kértünk az volt, hogy az anyukáinknak átadhassunk egy csokor virágot (ja, meg a Himnuszt, amit végül elfelejtettek.... sebaj).
A gratulációkat a kastély előtt fogadtuk, ahol először jól megdobáltak minket rizzsel. Utána meg én hajítottam el szépséges csokromat - Kia barátnőm, aki elkapta, valóban elég hamar férjhez ment utánam, bár nem ő volt pont a következő.... :)
Egyszer csak újra a Rolls-Royce-ban ültünk, mint férj és feleség, egy-egy letörölhetetlen mosollyal vigyorral az arcunkon. Minden olyan meseszerű volt! Ahogy az út Gödöllőről a Petneházy-ig is.... Mindenki dudált, integetett, beleértve a HÉV-et és az éppen igazoltató rendőröket is. És hát, nem volt rövid az út, de szép igen - keresztül Budapesten. Persze direkt útba ejtettünk sok látványosságot, hogy a velünk tartó külföldi vendégek is örüljenek. Azt említettem, hogy Apu egyik régi kollégája, gyerekkorom óta "rajongóm", egy nagyon aranyos indiai úriember is velünk tartott? (Éppen Budapesten volt valami hivatalos dolga, és azt megtoldotta a hétvégével.... :) ) Vagy azt, hogy Zoli nagymamájának az "udvarlója" is eljött, mert Zoli nagymamája nagy szégyenlősen megkérdezte az unokáját pár héttel az esküvő előtt, hogy elhozhatja-e..... :)


A lagzi fergetegesre sikerült! Akkor még kissé szokatlan módon azt kértük, hogy svédasztalos megoldásban szolgálják fel az ételeket. Ezt először ellenezték pl. a szüleim, de kitartottunk. Többek között azért, mert úgy gondoltuk, hogy akkor még hamarabb kezd el "vegyülni" és beszélgetni, mulatni a násznép. Bejött..... Feszélyezettségnek nyoma sem volt.
Apukám mondott még egy megható köszöntőbeszédet, majd mi is mikorofont ragadtunk Zolival, hogy felkonferáljuk azt a kisfilmet, amit mi készítettünk a násznép számára. Ebben interjú-részletek voltak jópár családtagunkkal, illetve néhány közeli jóbaráttal. Mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket tettük fel (mit szólnak hozzá, hogy összeházasodunk, mi lehet a jó házasság titka, mit "várnak" tőlünk, milyen jó tanácsuk van, milyen emlékük van Zoliról/rólam....), majd ezt eléggé viccesre, néhol meghatóra összevágtuk (még svájci barátaim is "nyilatkoznak" benne - azt feliratoztuk - részükre meg papíralapon lefordítottuk a többiek mondókáját.....). Az egészet zenével és fotókkal fűszereztük. Siker volt! :)
Ezután hamar megkezdődhetett a tánc is - egy hagyományos nyitókeringővel, amit Apukámmal kezdtem, majd jött újdonsült "Apósom", a Bátyám (hú, ott mindenki izgult, hogy mit művelünk majd mi: két pár balláb....), Laci és sorjában a násznép gyakorlatilag összes férfitagja. De a keringő után jött mindenféle zene és tánc. A zenekarunk fantasztikus zenét játszott (több ismerősünk beleszerelmesedett az énekesnőbe.... :) ), de a pihenő időszakokban játszott zenék is beváltak. Volt olyan - Zoli mindig meséli -, hogy Zoli beszélgetett valakivel, majd megfordult, és azt látta, hogy az egész násznép ropja a méltán népszerű (......) "Cotton Eye Joe" című örökzöldre "bújj-bújj zöldágos" stílusban..... (én pl egy genfi haverommal vettem részt ebben, még a fehér esküvői ruhában.....).
Aztán volt olyan is, hogy ajándékokat adtak nekünk át. Egy nagyobb baráti csoportunk ehhez le is ültetett minket a terem közepére, és onnan kellett "élveznünk" az egyik ajándékukat. Egy dal volt, U2 "One" című száma (mindketten nagy U2-rajongók voltunk és vagyunk), amit ők felvettek nekünk egy kislemezre is. Hát, nagyon odavoltunk, meg vissza (csak egy kicsit azt "irigyeltük", hogy ők milyen jól szórakozhattak, amíg ezt elkészítették. )
Este 10 körül megérkezett még egy "eresztés" vendég. Az történt ugyanis, hogy nagyon sok mindenkit meg szerettünk volna hívni az esküvőnkre, de ennek két dolog szabott határt: a terem befogadóképessége és a mi anyagi lehetőségeink. Ezt a gordiuszi csomót úgy vágtuk el, hogy sejtettük, hogy lesz olyan korosztály, aki este 10 után már nem nagyon akar részt venni a buliban (nagyon fiatalok és a nagyszülői gárda....), ezért aztán a tágabb barái társaságnak azt írtuk a meghívóra, hogy várjuk őket az este 10-kor kezdődő buliba. Emlékeim szerint ez nem okozott problémát senkinek, így az este második felében hirtelen még többen lettünk (bár tény, az általunk betippelt korosztályok legtöbb képviselője valóban elhagyta a terepet a koraesti órákban). Így a buli folytatódott még erősebben.
Egy újabb fénypont az volt, amikor Zoli végre dalra fakadt. Hát igen, volt egy ilyen "kikötésem". Mondtam neki, hogy csak akkor vagyok hajlandó hozzámenni, ha az esküvőnkön az egész násznépet "megörvendezteti" azzal, amivel engem nap mint nap kínzott, azaz az éneklésével.... Zoli komolyan vette a dolgot, gyakorolt is titokban, mint kiderült, majd ott a helyszínen segítséget is kért pár profi énekestől (voltak néhányan...), némi vokálozás végett. A Piramis "Ajándék" című dalát választotta,és becsületére váljék, el is énekelte (és mégsem menekült el az egész násznép fejvesztve). Igaz, a vokál segített. Igaz, Morgi barátunk egy idő utáni csatlakozása még inkáb "feldobta" a produkciót (Morgi nem volt sem szomorú sem túl szomjas).....
Éjfél körül átöltöztem és eltáncoltunk Zolival egy direkt erre az alkalomra kiválasztott George Michael számra (Kissing a fool) egy "menyecsketáncot" - ami semmiképpen sem takart semmilyen péngyűjtő akciót (ilyesmi nem volt nálunk).
Kicsivel hajnali kettő előtt már nagyon fáradtnak éreztem magamat - meg elvileg úgy kell elmenni a lagziról a friss házaspárnak, hogy az még tart, így mi leléptünk... Nem mentünk messze, mivel a Petneházy adott nekünk egy jó kis "nászutas" faházat a nászéjszakára.
Hát, elképesztő nap volt mögöttünk.
Sosem felejtjük el, az biztos.


És azóta?
Azóta is azt gondolom, hogy ez volt életünk legszebb napja, azóta is azt gondolom, hogy ez volt életünk legjobb döntése. Mármint a házasság.
Természetesen, voltak konfliktusaink (amiknek rendezésében nem vagyunk túl jók, ezért aztán amennyire lehet, kerüljük őket), mondhatni talán "hullámvölgyeink", vagy legalább is nehezen leküzdhető problémás helyzetek. Persze, veszekedtünk sokszor. Persze bántott meg, sírtam is néha. Fájtak is dolgok. De a "nap végén" mindig az a konklúziónk, amit pár napja írt Zoli nekem, hogy "egy valamit biztosan állíthatunk: egymást nagyon szeretjük."


Elég egyszerű számomra a képlet. Nekem ő a legjobb. Mindenben, mindig. 18 éve is az volt (meg 19 éve, amikor megismertem), és ma is az. Csak azt kívánom magunknak, hogy ez így is maradjon.


"In your heart I see the start of every night and every day
In your eyes I get lost, I get washed away
Just as long here in your arms I could be in no better place
You're simply the best, better than all the rest
Better than anyone, anyone I ever met"


* pontosabban, mire a bejegyzést sikerült megírni már 18 éve és KÉT napja :)