Pages

2017. október 30., hétfő

Tini, tini

Születésnapi reggeli hajnali csendélet
Az októberünk egy ünnepekben gazdag hónap. Az én születésnapommal nyitjuk meg, a házassági évfordulónk a vége felé van, és a kettő között, az őszi hónap legszebb ékeként, az Ikrek születésnapja "ragyog".
Teenager, mondja az angol az olyan korú gyerekekre, akiknek az évszámuk "teen"-nel végződik. Azaz, a thirteen (13), fourteen (14), fifteen (15), sixteen (16), seventeen (17), eighteen (18) és nineteen (19) évesekre értik ezt.
Klára és Imola október 17-én lettek 13 évesek, így ők is beléptek a tini korba. Azaz: most van négy "tini" lányunk otthon - ami azért elég fenyegetően hangzik, főleg azért, mert a tiniket a kamaszok szinonímájaként is érthetjük. És igen, értjük is, éljük is. És pont olyan fenyegő, mint amilyennek hangzik.... Mert most már ezek a "Kicsik", akiknek a blogban rögzített szülinapi történeteiket gyorsan átolvastam nosztalgiázás végett (itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt) is produkálják a kamaszodás összes jelét. Vicces, valahogy ezeket is szétossztották egymás között. Mondjuk a hiszti, az öltözködés fontosságának ugrásszerű megemelkedése és a túlzott sampon-használat kórossága közös. De az egyik inkább harsány lett, a másik meg szobájába bevonuló, elbújó, a világra, saját magára és főleg az anyjára haragvó lett. Az egyik csupa pattanás, a másik arca sima, mint egy babáé. Az egyik folyton beszél, a másikból úgy kell kihúzni egy-két szót (aztán megbánni, hogy próbálkoztunk). Az egyik csupa lendület, a másik néha már-már apatikus. Az egyik megfogadja a tanácsokat (néha kissé duzzogva), a másik alapból megsértődik. Az egyik egyre lelkisebb, a másik egyre haragosabb (kb. a világgal szemben). Ahh, de inkább nem folytatom. Még panasznak tűnne. Pedig csak - ahogyan a szülinapjukon írtam az egyik igazán kedves kommentelőnek - túlélésre játsszunk. Sokszor odaképzeljük rájuk a Vekerdy által olyan jól kitalált táblát, miszerint is "Átalakítás miatt zárva", és örülünk azoknak a pillanatoknak (perceknek? óráknak? napoknak? - áhh annyi sosincs), amikor mégis "kinyitnak" és meglátjuk régi önmagukat, illetve azt, amivé majd válnak - ha kijönnek a begubózás fázisából....
Tehát most is megünnepeltük őket - ismét hétköznapra esett a napja, sajnos. Így a hajnali fényben várta őket a két torta (most kivételesen cukrászdai, mivel előző nap este értünk haza Zolival a horvátországi (poreci) hosszú hétvégénkből).
És szerintem nekem mindegy lesz, hogy hány évesek lesznek a gyerekeim - a szülinapjukon mindig eltölt majd az a mérhetetlenül nagy szeretet, amit irántuk érzek. (Persze a többi napon is szeretem őket - csak ilyenkor valahogy majd szétfeszít az érzés). Azt pedig külön élvezem - és élvezem majd, amíg megadatik -, hogy láthatom őket ezeken a jeles napokon REGGEL, ébredés után. Olyankor még "kicsit kicsik" és teljesen önazonosak, az álomtól szétcincált pofival, a világra nyitás örökérvényű reggeli kíváncsiságával.
Gyertyát fújtak, ajándékot bontogattak, örvendeztek - majd minden ment a szokásos reggeli rutin szerint. Elment a két "frissentini" az iskolába - egy kicsit ott is ünnepeltetni magát. Én pedig a  munkahelyemre érve gondoltam jobban végig mindazt, ami 13 éve és azóta történt. Mert 2004. október 17-én lett NÉGY "a lány", és akkor lett ezáltal teljes a világ.
Álmos gyertyafújás


Ajándékok feletti örömködés a nagyobb "családi" köszöntés során

És egy szerető apai ölelés a születésnap reggelén

2017. október 27., péntek

Futós kérdés - kamaszokkal

Tegnap este, nagy örömömben, elmeséltem az éppen otthon tartózkodó lányaimnak, hogy sikerült folyamatosan futnom 42 percen át, és a telefonom szerint (amelyik méri ezeket a megtett lépésszámokat meg futásokat, ha akarom, ha nem) 6,9 km-t futottam.
Erre két nagyon eltérő reakciót kaptam, gyakorlatilag egy időben:
Egyik: "De ügyes vagy, Anya! Ez szuper! Jól van, látod, megy ez! Szerintem én nem tudnék ennyit futni!"
Másik: "A telód gagyi."
Na, lehet tippelni, hogy melyiket ki mondta! A bejegyzés végén ott lesz a válasz.
*********************************************************************************
Addig még elmesélem, hogy miért is olyan nagy szó ez.
Mindig mondom, ha valaki érdeklődik, hogy ennyi sportoló gyermek és az újabb (sportolói szempontból) virágkorát élő férjuram mellett én mit mozgok, hogy hát én remek szurkoló vagyok. Bizony, bármennyire is hiszem, hogy arra van időnk, amire akarjuk, sokszor nem jutok oda, hogy az én mozgásomra és egészségemre is odafigyeljek. Mert mindig annyi a teendő, hogy lelkifurdalást okoz, ha nem azzal foglalkozom. Idén nyáron, Anyukám balesete kissé rávilágított arra, hogy muszáj fittnek maradni/lenni. És persze nyáron azért mindig többet tudok mozogni én is. Úsztam hát rengeteget, meg egész sokat bringáztam is - dehát sosem gyorsan, sosem igazán sokat. Úszásnál gyakran begörcsölt a lábujjam (emiatt félek túl mélyre menni szabad vízben, illetve a medencében is szélső sávban úszom). És hát a régi "szerelmem", a futás meg elkezdett nagyon nem menni. Ahogy nekivágtam, rögtön szédelegtem, jöttek a karikák a szemem elé, le kellett állnom. A nagyatádi közös családi Extrememan-ünkön (igen, ilyet is csináltunk, majd egyszer ezt is elmesélem...), én mindössze egy 5,25 km-es kört vállaltam a futásból, már a lemenő napnál - és az is alig ment, folyton sétálnom kellett, nem esett jól. Ostoroztam magamat, hogy én fogom lelassítani a családi teljesítményt, majd még kizárnak a végén minket, stb.... Ez nagyon rossz élmény volt. Végül, augusztus végén, amikor a BudapestMan nevű rendezvény volt (triatlon - mi más?, amin Zoli indult, persze....), szerveztek pár futóeseményt is mellé. Beneveztem magunkat (Emmát, Imót, Klárát és magamat) egy úgynevezett "Ladies Run" futamra, ami 6,6 kmt jelentett a Városligetben. (Itt megjegyzeném, hogy Klára a másnapi 10 km-es futáson is részt vett..... 38 fokban). Úgy gondoltam, hogy "kap egy utolsó esélyt a futás". Hozzáteszem, pokoli hőség volt, de akkor is! Nagy csalódás volt nekem, folyton az ájulás kerülgetett, iszonyatosan bosszantott, de kénytelen voltam egy csomót sétálni. Amikor végre bevánszorogtam, úgy döntöttem, hogy soha többet nem futok egy métert sem.
Azon a bizonyos augusztusi futóversenyen. Azt
hiszem látszik a képen, hogy szenvedek.
Aztán szeptemberben elmentem a rendszeres időközönként elvégzett szokásos vérvételemre. És akkor azért fény derült a turpisságra. A vasam szintje már-már mérhetetlen volt. Az elfogadott érték 10 és 32 között van (most meg nem mondom a mértékegységet), nekem 5 volt. Állítólag 3-tól már vért adnak.... A doktornő ismét tablettás megoldást ajánlott (pedig bíztam benne, hogy kapok egy kis intravénás kúrát), amivel mindig az a gondom, hogy nem nagyon szívódik fel, mert "átrobog" rajtam.... Most egy másik bogyót írt fel, attól szimplán fáj a gyomrom. De azért elkezdtem szedni. Zoli is aggódni kezdett, bement valami bioboltba és elmesélte a "problémát". És hazaállított valami iszonyatosan fanyar lekvárszerű cuccal, amire a bioboltos eladó azt mondta, hogy csodát fog művelni. Reggel egy kiskanál és este is. Zoli mindig rám szólt, ha elfelejteni látszottam, így 2-3 hét alatt el is fogyott.


Október derekán elutaztunk kettecskén Porecbe a 20. évfordulónkat ünnepelni (jó, volt ott egy triatlon verseny is, de hát milyen furcsa véletlenek vannak, na....), és egyik délután Zoli rávett, hogy "kocogjak vele egy kicsit". Azzal a felkiáltással, hogy olyan iramban, amilyenben én akarom, és akkor állok meg, amikor én akarok. Hát elindultunk, én nagyon szkeptikusan, már-már duzzogva. És nem kellett megállnom! Mehettünk úgy 3-4 km-t, ami teljesen jól esett! És nem kerültem az ájulás szélére és nem jöttek a karikák a szemem elé....


No, ez némileg felébresztette bennem az "alvó" kisördögöt és itthon is nekieredtem a futópályának. És láss csodát! Újra ment a futás! Akkor növeltem a távot! És még mindig nem kellett megállnom! Jó, hát nem döntök még rekordokat 1000 méteren, de az sosem volt és sosem lesz célom. Csak az, hogy újra élvezzem a futást, azt, hogy érezzem, hogy dolgoznak az izmaim és hagyhatom őket dolgozni, nem parancsol a szufla megálljt.


Így jutottam el tegnap az ominózus időig és távig - tele voltam endorfinnal, némileg sajgó izmokkal, kifulladás nélkül. Gyorsan tárcsáztam is Zolit: hozzon még olyan lekvárt!!!! Ki tudja milyen csodák várnak még rám, ha teljesen feltöltöm a "vasraktáromat"!!!! Zoli is nagyon örült (amúgy már próbálta beszerezni az újabb adagot, csak persze abban a boltban már éppen elfogyott.....), biztatott.
Szóval, mostantól lekvárt eszem és futok - ki tudja milyen távig jutok el! :)
Tanulság? Néha nem árt egy orvosi kontroll.


(És a megoldás: Egyik: Emma, Másik: Klára)

2017. október 25., szerda

Rózsák

Tegnap volt 19 éve, hogy hozzámentem. Ma van 20 éve, hogy "összejöttünk". És a képlet továbbra is egyszerű, letisztult: csak akkor tudom igazán jól érezni magamat, ha ő is velem van; soha nem tudom teljesen jól érezni magamat, ha nincs velem. Szerintem ez szerelem. Ja igen! És mérhetetlenül nagy szerencse! (Ugyanis erősen úgy tűnik, hogy ő is pont így gondolja - már 20 éve, ugyebár.)

2017. október 11., szerda

Fáradtak

Már egy bő hónapja tart a tanév... Az első héten szinte az összes leány megfázott - szerintem ez egy igen nyilvánvaló pszichés reakció volt a sulikezdésre, mégpedig nem örömük kifejezése.
Kemény év áll előttünk, és bár ezt kb. szinte minden eddigire mondhattam volna valamiért, a mostani azért nagyon az. Zita érettségizik.... Ezt leírni is botrányos, és már ettől szörnyen összeugrott a gyomrom - illetve elkezdtem intenzíven öregnek érezni magamat. Igen, eljött a 12. év, hamarosan itt a nagykorúság is, azelőtt még egy jó kis szalagavató; minden, amiről hall az ember, de úgy gondolja, hogy az ő gyerekei még "úgyis sokára tartanak majd itt", hiszen olyan kicsik még. Aztán alszik az ember lánya kettőt, pislog hármat és már ott is van.
Szóval Zitára visszatérve, már túl is vagyunk az első "krízisen", ami kb. a "nekemeznemfogmenni" típusú volt. Nem árt tudni, hogy az orvosi egyetemet célozza meg, és ennek érdekében már 10. óta jár külön kémia tanárhoz, beleértve a teljes elmúlt nyarat is. És azt sem árt tudni, hogy nem buta gyerek. Tehát? Miért ne menne neki? Amúgy pedig, az már most rögzített tény, hogy amennyiben rossz napot fog ki, és meglepően magas lesz a felvételi pontszám és összedől a világ, akkor is ott leszünk neki - és ha felállt és leveregette magáról a port, akkor azt fogja hallani, hogy "nyugodtan próbáld meg jövőre újra!". Nem mi találtuk ki az orvosi egyetemet, nem is erőltetjük. Mi a gyerekeink (ez esetben Zita) álmait támogatjuk.
Mindenesetre Zita nem viszi túlzásba az alvást, ellenben sokat tanul, késő estig - kávé- és étcsoki fogyasztása igen csak megnőtt. Tehát: elég fáradt már most. Iskola, tanulás, külön kémia, edzések, szerelem (...), versenyek, szalagavatópróbák, mindez Budapest különböző pontjain - hát, nem egy wellness program. Nagyon remélem, hogy bírni fogja. (És vele együtt én is, mi is....)
Emmus.... No, ő is hajt, teper, irgalmatlanul - csakhogy ezt nem egyeztette az alvásigényével. Ennek következtében volt már jó beteg is, na meg folyamatosan álmos, fáradt. Neki a suli idén nagyon kemény, hiszen két tanítási nyelvű gimibe jár, és egy év (totál kezdő szintről indult) orosz tanulás után, most tanulhatja oroszul a matekot (hát az még csak-csak, a számok oroszul is ugyanazok) és a törit. Na, ez utóbbi finoman szólva is kihívás. (Számomra meg valamelyest frusztráció: három nyelven írok és beszélek, erre ő választ egy negyediket - illetve tulajdonképpen egy ötödiket, mert eddig németet tanult, és úgy sem tudok....). Azért segítünk neki, ahogy tudunk, ülünk a cirill betűs őskor felett és némi nyelvészi logikával és egy jó szótárral felvértezve próbáljuk kihámozni a mondanivalót - amit aztán ő bebifláz. Ez nem kérdés, rengeteget kell magolni ahhoz, hogy idővel menjen anélkül is.... És Emma tisztességgel gyűri a dolgot, meg mellé az összes többi tantárgyat. És nem, edzésről nem mond le; azaz heti ötször bő két óra a röplabdáé (plusz az oda- és visszajutás; hiszen Emma is három, egymástól elég távol lévő, kerület között ingázik). Plusz a meccsek, versenyek, tornák, az ország különböző pontjain és külföldön is. Annyi, hogy ő a szerelem fejezetet az iskolai évkezdettel lezárta.... Egyelőre, legalább is. :)
Imola azzal nyitotta a hetedik évét az általános iskolában, hogy szó szerint kiborult, hogy ő majd nem akar nyolcadikos lenni, ő fél a felvételitől, mi lesz, ha nem sikerül, mi lesz, ha bevezetik a minimum pontszám-rendszert a gimiknél és mi lesz, ha ezt ő majd nem éri el?! REMEK. Mindenesetre hatalmas energiákat fektet a tanulásba, hihetetlen szorgalmas lett. És ami még jobb? Nekiállt tervezni a hetét, a napjait, hogy mit mikor és mennyit tanul ahhoz, hogy a kitűzött megmérettetésen jól szerepel. Ez hatalmas lépés - talán a leghasznosabb. De aztán este 9 után neki megszűnik az idő, a tér és hát, úgy minden. Menthetetlenül elalszik. :)
Klári - nos, őt annyira nem érintette meg a tanévkezdés. Noha már (ő is) hetedikes, továbbra sem tanulja agyon magát (amit méltányolok, amúgy, hiszen szerintem elég az a harmincvalahány óra, amit a suliban tölt olyan ínyencségekkel pl. péntek hetedik órűban, hogy erkölcstan....), és bár persze továbbra is a kitűnő bizit célozza meg (és szerintem megint el is "találja" majd...), ezen még nem stresszel. Ő a sportkarrierjét keresi továbbra is - úgy tűnik, hogy a judót lecserélte a triatlonra (vagy csak simán az atlétikára? nem tudjuk, nem tudja még.... bizonytalan, vagy mégsem?), a lényeg az, hogy sokat szeretne mozogni, fárasztó edzésekkel, és érmeket szeretne nyerni. A korán kelés miatt viszont ő is elég álmos a hét második felére - és ez nem feltétlenül tesz jót a hangulatának.


Október van, várjuk az őszi szünetet. Onnantól a télit fogjuk.... Fáradtak, mi is fáradtak vagyunk.
Emma a kocsiban, suli után, hazafelé alszik -
egy olyan ritka napon, amikor együtt jövünk haza

2017. október 3., kedd

Kerek a világ

Csörög a telefonom, pedig javában tanítás van. Nem ijedek azért annyira meg - idén érettségiző leánykám részéről ez nem túl ritka: néha nagyon gyorsan meg akar velem osztani valami hírt. Most is ő hív - látom a kijelzőn, az általa kitalált becenevén kívül ott van ő maga is, abban a kék ruhában, mosolyog szépen egy ciprusi sziklán (olyan jók ezek a képpel ellátott telefonos névjegyek, akárhányszor csak telefonál valamelyik leányzó, már az feldob, ha meglátom a képet róluk).
Zita hív tehát, hogy izgatottan elmesélje, hogy kiküldték mindannyiukat a suli épületéből, mert a kémia tanárok szerint mérgező gáz, az aminek szúrós, kellemetlen, köhögtető szagát rézik mindenhol.... Miközben beszél hozzám, mondja, hogy keresi Klárit is. Majd ujjongva közli, hogy megvan a kis huncut és oda is megy hozzá. Kérdezi is tőle, akar-e az anyjával beszélni. Klári meg,
a tőle megszokott vehemenciával válaszol a nővérének.... Kb. annyit, hogy hagyja békén, és mennie kell az osztályához.
De ez elég ahhoz, hogy megnyugodjon az Anya és megnyugodjon a Nagylány, aki ilyenkor testvér, aggódó, rendes Nagytestvér.
Én pedig mosolyogva teszem le a telefont - minden rendben, vigyáznak egymásra, ott vannak egymásnak. Jó érzés. Mondhatnám, hogy ez a lényeg. Nekem.
Később kapok még egy telefont, hogy amúgy nincs nagy gond, a szivárgó gáz mégsem mérgező, vissza is mennek a kissé bűzölgő suliba (sőt, matekdogát is írnak).
Amúgy az eset még a hírekbe is bekerült.
http://index.hu/belfold/2017/09/29/gazszivargas_miatt_kiuritettek_egy_fovarosi_gimnaziumot/#



2017. szeptember 27., szerda

Mese a tegnap estémről

Érdekes dolog történt velem tegnap. Nem szoktam nagyon puffogni ilyen "felületeken", de úgy érzem, jobb, ha kiírom magamból.
Tegnap este mentem a (kardozó) lányokért a BVSC-be. Útközben telefonáltam (kihangosítóval....), és megvallom, erősen fel voltam "dúlódva". Ezért kissé automatikusan vezettem, persze azért figyelve.
A BVSC parkolója gyakran van tele, és sokszor állnak úgy az autók, hogy a sofőr bennük ül, és ott vár a sportolást befejező gyermekre. És sokszor, akkor is így állnak az autók (tehát nem egy rendes helyen, hanem merőlegesen a parkoló autókra, indulásra kész állapotban), ha van szabad parkolóhely. Hiszen nem akarnak felmenni a létesítménybe - talán néha azért is, hogy aki viszont fel akarna, annak legyen szabad helye.
Szóval, megérkeztem a BVSC-hez, és bár eredetileg nem akartam felmenni, mégis úgy hozta az élet, hogy fel kellett mennem, ezért úgy döntöttem, hogy leparkolok. Meg is láttam egy szabad helyet (lehet, hogy pont akkor mentek el onnan, nem tudom), és nagy lendülettel beálltam. Ugyanakkor be is fejeztem a telefonbeszélgetést. Érzékeltem, hogy egy "merőlegesen álló autó" előrébb jött, de még akkor is azt feltételeztem - gondolom -, hogy nyilván elindul kifelé a parkolóból; bizonyára megérkezett a várt sportoló gyermek. El is indult az autó, és - utólag rekonstruálva - egy kört téve a főúton, vissza is kanyarodott a parkolóba. Én igyekeztem át ugyanezen az úton, amikor az említett autó sofőrje  - egy 45-50 év közötti jóllakott óvodás - letekerte az ablakát és odaüvöltött nekem:
"Te álltál be oda ezzel a szarral? Mit gondolsz, én mire vártam ott?!" (És hogy még mindig ne essen le nekem teljesen a dolog, odabökött egy másik autóra.)
Erősen meglepődtem az egészen (magamban még mindig a telefonhívásomon füstölögtem), így csak annyit válaszoltam hirtelenjében, hogy:
"Én nem álltam be semmilyen szarral sehová, és nem emlékszem rá, hogy valaha is összetegeződtünk volna."
Igazából, eszembe sem jutott, hogy azt mondjam, hogy "bocsi, nem vettem észre, hogy "te" is be akartál oda állni", mert annyira felháborított a megütött hangnem, illetve csak lassan esett le, hogy mire céloz ily' "finoman". Azzal felmentem, és nem is gondoltam többet erre - annyi frusztrált ember van Budapesten, nem sajnálhatom meg mindegyiket.
Amikor visszafelé jövet beszálltunk az autóba, és már indulni készültünk, bekopogott az autó ablakán egy csinos, nagyon kellemes külsejű hölgy. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mi van ma ebben a parkolóban, ismerkedési est? - de aztán csak megtudakoltam, hogy mit szeretne. És milyen jól tettem...
Azt kérdezte, hogy én ismertem-e azt az ürgét (úriembernek sehogy sem tudnám nevezni), aki kiordított nekem a kocsijából. Mondtam, hogy nem, és nem is értettem, hogy miért kiabált. Persze, addigra már felfogtam, hogy nyilván ő is be akart oda állni, de mint mondtam a kedves hölgynek is, olyan sokszor állnak ott csak úgy az autók, nem parkolóhelyre várva, hogy azt hittem, most is ez a helyzet (szerintem nem indexelt amúgy...). Ebben teljesen egyetértett velem - és mivel a pasi autója felé bökött a beszélgetés közben, szemlátomást hamar talált parkolóhelyet.... Erre mondta, hogy csak azért kérdezi, mert hogy ő - mármint a hölgy - ott ült az autójában (na tessék, erről beszélek!!! :) ), és arra lett figyelmes, hogy ez az ember odamegy az autómhoz, lehajol az egyik keréknél és babrál valamit. Majd, egy BVSC köntöst fogva elmegy (mondjuk, akkor azért nem volt neki sem olyan sürgős leparkolni....). Mesélte tovább a hölgy, hogy már elkezdte piszkálni a fantáziáját a dolog, ezért miután elment emberünk, ő is odament az autómhoz, hátha rájön, hogy mit csinált ott. És rájött.....
Elmondta, hogy három kisebb csavar volt egymásra téve a kerékhez (Úgy, hogy amikor kitolatok, rájuk menjek). Mondta, hogy ezen nagyon kiakadt. Persze én is - ugyanakkor, ha lehet, még jobban lenyűgözött a hölgy jófejsége, női szolidaritása és tűzrőlpattantsága.
"Hűha, mondtam, megérdemelné, hogy odategyük az ő autójához."
"Rátettem a szélvédőjére- jött a mosolygós válasz".
Hát ez nagyon tetszett! Ő kultúráltan, a másikat nem veszélyeztetve, de jelezve, hogy észrevettük a turpisságot, lépett. Nem győztem hálálkodni, és mondtam neki, hogy vagányságból ötös.


Összefoglalva. Vétettem, mert nem vettem észre, hogy az ő autója is arra a helyre áll. Mástól elvenni a helyét bunkóság. Én is bosszankodom, ha ilyesmi történik velem. Mint ahogy sok minden mást is bunkóság csinálni a közlekedésben, mégis sokan megteszik és sokakat bosszantanak ezzel. Kicsi mentség, hogy nem bunkóságból, hanem figyelmetlenségből csináltam. Ha másképpen érzékelteti velem a hibámat, biz'Isten elnézést is kérek, még akár ki is állok onnan. Mert ilyen vagyok.
Na de..... Ez komolyan elég indok arra, hogy adott esetben akár még az életemre (és utasaim életére) törjön emiatt?! Hiszen egy csavar, ha beleáll a kerékbe, lehet, hogy nem okoz azonnal gondot - de mondjuk nagyobb sebességnél, autópályán veti szét a gumit.... Szerintem ez nagyon beteg reakció. És azt is csak utólag gondoltam végig, hogy ő vajon tart egy zacskó csavart az autójában ilyen esetekre?! Az mennyire beteg....
És nem, nem írtam fel a rendszámát - kissé sokkban voltam ehhez. Meg hát, mit tudnék tenni? Mi a vád és hogyan bizonyítható? Tudom, hogy egy nagyon régi piros Golf. És a sofőrjét is felismerném.
Hát ez az én tegnap esti mesém.

Fő a vidámság.... :)

2017. szeptember 26., kedd

Lányos szülők

A reggeleink eléggé strapásak (ezen kívül még a nappalaink és a gyakran hosszúra nyúló estéink is.... :) ). Iszonyat korán kezdődnek és tele vannak teendőkkel, meg szigorú határidőkkel.
Ma reggel, egy kisimultabb pillanatban, amikor véletlenül egyszerre voltunk a szobánkban Zolival és éppen egy bátorító öleléssel indított utamra a kezdődő munkanapra, gyanús - ámbátor roppant ismerős - zajra lettünk figyelmesek. Egyszerre kaptuk fel a fejünket és kérdeztük némi pánikkal a hangunkban:
"Ez melyikük?!"
A zaj, amit hallottunk, egy hajszárítóból jött. A rémületünket pedig az okozta, hogy garantált a késés, ha valamelyikük akkor kezdte el szárítani vizes loboncát.
És akkor úgy bevillant a "Kavarás" című egyáltalán nem épületes, ámde fáradt estékre való rém szórakoztató film egyik klasszikus "beszólása", némileg a mi családunkra szabva: "Ezek folyton hajat mosnak!" Igen.... Szóval ez elindított bennem egy gondolatmenetet arról, hogy hihetnénk, hogy lánygyerekek pl. kevesebbet esznek, mint a hasonkorú (kamasz) fiúk - tehát esetleg "gazdaságosabbak". Ez biztos így van, viszont....
A lányok (legalább is a mieink) mennyivel több sampont használnak, pl. (hogy más felszerelésekről, illetve kozmetikumokról, vagy netán sminkcuccokról most itt inkább ne is értekezzek....). Mind a négynek hosszú és elég dús haja van. Mind a négy sportol. Ami azt eredményezi, hogy nincs olyan nap, amikor legalább egyikőjük ne mosna hajat.... Ja és persze kell hajbalzsam is. Meg kifésülést segítő spray.... Ipari mennyiség fogy. De nem vehetem "ipari" kiszerelésben. Hiszen van, aki magával viszi a sampont az edzésre, egy versenyre, stb.... Tehát kis flakonok kellenek - abból viszont egyszerre több.... És a családunkban nagy számban jelenlévő hosszú hajtípushoz természetesen járnak még a ház minden pontján letett hajkefék, és persze hajgumik. Zoli "nagy örömére".
Félreértés ne essék, ez nem panasz. Csak megállapítás.
És deeeeee, persze. Próbáljuk őket nevelni. De itt visszautalnék az életkorukra.... Kamaszok. Pontosabban: KAMASZOK. Mi mondjuk, daráljuk, kérjük, felszólítjuk, leszidjuk, unjuk a saját hangunkat, ők meg továbbra sem teszik el, nem viszik el, nem veszik észre, nem pakolják el, nem jut eszükbe.....
Ettől persze még szép az élet velük. De reggel, egy hajszárító hangja, na az riasztó! :)
Három adag haj :)

És a negyedik!

2017. szeptember 1., péntek

Vagyunk még

Hogy mi mindenért nem írtam az elmúlt időszakban? Nos, lehet, hogy nem tudnám felsorolni az összes okot. Időhiányra hivatkozhatnék, dehát pont én szoktam azt ismételgetni (ezeregy más dolog közt) a lányoknak, hogy "arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen". Jó, belátom, ez legalább akkora közhely, mint a "minden fejben dől el", de nyilván nem véletlenül hangzanak el ezek a frázisok oly' gyakran oly' sokunk szájából...


Szóval, nehéz mostanság már írni. A témakör és a vélemény kinyilvánítás is kötött, körülményes. És most a munkahelyem okozta megszorítások mellett inkább a lányaimra gondolnék. Mert már kb. mind abban a korban járnak, amikor a dolgok bonyolódnak. Alapból is úgy van valahogy, hogy amit "Anya" mond, csinál, javasol minimum ciki. Hát ha még le is írja.... :) Szóval, négyen kamaszodnak most minálunk, ki-ki a maga módján. És próbálom szokni, tűrni, kezelni és még akár élvezni is, gyakran mantrázva magamban Vekerdy tanár úr egy-két intelmét (úgy, mint pl. szerinte egy kamasz gyerekre egy táblát kéne akasztani "Átalakítás miatt zárva" felirattal :) ). De a blogírást ez nehezíti. Mert nem szeretnék egy érzékeny lélek tyúkszemére sem rálépni. És hát ugye, ez az a kor, amikor még ha "egy helyben állok is", akkor is megteszem.


Az elmúlt időszak is, mint minden szakasz az életünkben, igen eseménydús volt. Rengeteg sportrendezvény keretezte - hihetetlen, hogy mennyit szurkoltam már megint (persze, azt sem feltétlenül a megfelelő módon, ugye....) - az izgalomról nem is beszélve. És az eredmények? Voltak jók is, rosszak is, örömök, csalódások, bosszankodások és meglepetések. Talán Emma zárta a legsikeresebb évadot, jó kezekben volt a legutóbbi versenyszezon alatt, szerették is őt, sokat fejlődött és remekül szerepelt több helyen is. És még a suli is bevált neki - szinte szárnyal oroszból (amit a nulladik évben tanult) - csak maradjon is így!!! Klára került némileg sportválságba. Még mindig nem tudja, hogy marad-e a judónál, amit nagyon szeret, csak ő nem érzi magán a fejlődést annyira, vagy vált-e. Ez utóbbi kapcsán Zoli erős ámde persze szeretetteljes nyomást gyakorol rá: még a vak is látja, hogy Klárinak hosszútávú atléta alkata van inkább - és a megfelelő kitartás is párosul hozzá - így a triatlon felé próbálja terelgetni őt. És itt meg is említhetném az elmúlt nyár egyik erős pillanatát: családilag teljesítettük (bár az én hozzájárulásom oly' csekély volt, hogy talán pontosabb ragozás a "teljesítették") a nagyatádi Extrememant. Ez 3,8 km úszás (ennek felét Zoli, másik felét Klára nyomta le a gyékényesi tóban), majd 180 km bringa (itt 70-et tekert Zitus, a többit Zoli), majd egy maraton, azaz 42 km futás (ez 8 5,25km-es körre volt osztva - ebből 3-at!!! teljesített Klára, 3-at Zoli, 1-et Zitus és 1-et én).
A vívóink kevésbé sikeres évadot zártak, ennek rengeteg oka van, amit ugyancsak nem taglalnék itt, de lelkesedésük nem lankad, így optimistán nézünk a jövőbe. :)


Az előző tanév pazarul zárult a lányoknak. Emmát már említettem, de lett idén kitűnőnk is (a legmaximalistább gyerekünk részéről), és amúgy meg kizárólag kitűnő-közeli eredmények. Nagyon megdicsértük őket, habár mindig úgy engedem el őket vizsgára, dolgozatra,versenyre, bármire, hogy ha az övé lesz is a legrosszabb teljesítmény is, akkor is hazavárom és még vacsorát is kap. :)


Az idei év igen riasztó: Zita érettségizik. De többen túlélték már, állítólag. Nehezített pályán mozog a sok sport és a nem szerény célkitűzés (SOTE) miatt. Szegény az egész nyarat végigtanulta (kémia), és amúgy is nagyon okos és szorgalmas, úgyhogy bízom abban, hogy már elsőre sikerül neki bejutnia, de itt is érvényes az imént írt mottóm: akkor sincs baj, ha mégsem.


A nyarunk szép volt - elég változatos. Emma idén fantasztikus programot bonyolított. Kezdte egy barátnős lazulással a világ legjobb fej keresztapjánál, Zamárdiban. Majd folytatta az ugyancsak nagyon jófej nagyszülőkkel egy moszkvai kiruccanással - ide elvitte társul Zitust is. Ja! A kettő között "leugrott" Horvátországba, egy kupára, a Budapest válogatott színeiben. Ezek után nem sokkal már a tengerparton találta magát, Zakinthoson, családostul (velünk) és nagyszülőstül. Hazaérvén, átcsomagolt (némi mosást is beiktatva), és elindult élete eddigi legnagyobb utazására (és megkockáztatom: eddigi legnagyobb kalandjára): három hétre az USA-ba. És hogyhogy csak ő és ennyi időre? Nos, a világ legjobb fej keresztapja mellett neki jutott egy irtózatosan jófej keresztanya is, Vera barátnőm személyében (aki nem a keresztapa felesége.... :) ). Vera már régen tervezte, hogy tesz egy ameriaki körutat három gyermekével. Rendkívül kusza magánéleti bonyodalmak révén, végül egy nap megkérdezte Vera, hogy elhívhatná-e Emmát erre a túrára. Hát ki ne engedné?! És így Emma, Verával és annak két nagygyermekével (köztük Emma egyik legjobb barátnőjével) körbejárta Amerika egy jelentős részét. Hazatérte után sikerült pár napot hatosban töltenünk végre vele együtt a Balatonon (számomra a nyár csúcspontja volt), majd már ment is tova edzőtáborba, aztán utána még egy másikba....
És ha mindehhez még azt is hozzáteszem, hogy a nyár elején még a szerelem is rátalált.... Hát, tényleg remek nyara volt!


Emma nyarának leírása részben a sajátunkat is fedte, de csak részben. Utazás szempontjából volt még az Ikreknek is egy nagyszülős útjuk - nekik Amszterdamba, és egy kicsit hosszabb balatoni tartózkodásunk is. Ez utóbbin főleg mi hárman vettünk részt Imóval és Klárával, de a hétvégeken Zoli is (illetve egyszer Zita is), majd ugye volt az a három közös nap hatosban. A Balatont még mindig imádom, és még mindig úgy hiszem, hogy ott történik nálam az éves "ráncfelvarrás" - nyilván csak képletesen!!!!


A nyarat némileg árnyalta két egészségügyi gikszer. Az egyikkel kalkuláltunk, sőt ütemezve volt - ez Imó újabb fülműtétje volt. A nyár közepén.... Onnantól nem érhette víz a fülét....Szegény. Nagyon jól viselte egyébként - olyan jó természete van!!!! És a műtét is jól sikerült, a kórházról csak és kizárólag jókat tudok mesélni (Péterfy), egy fantasztikus és nagyon kedves csapat dolgozik ott; most úgy műtötték, hogy a gyönyörű hajából sem kellett kiborotválni egy részt, úgyhogy végül is pozitv a végkicsengés. Csak rossz ez az egész. Most már csak abban bizakodunk, hogy több ilyen műtét nem kell majd.
A másik gikszer kellemetlenebb és váratlanabb volt. A görög nyaralásunk során, Anyukám egy beakadt papucs miatt elesett és eltörte a bokáját. No, ez gond volt.... Bár a helyi egészségügyi ellátásra sem lehet panaszunk, sőt még az utasbiztosításról is csak szépeket lehet mondani, na de ez azért több, mint kellemetlen volt és még mindig az, az én amúgy örökmozgó, dinamikus, de már mégsem húszéves Anyukámnak.... Fekvő gipsz, mankó, lábát le nem teheti, napi szuri a hasba, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, bepánikolt férj, hosszú meleg nyár szobában töltve - ezek vártak Anyukámra... De ő egy hős. Most már ott tart, hogy nincs a lábán csak egy rögzítő, "eldobhatta" az egyik botot, és bízik benne, hogy a jövő héten a másikat is hajíthatja utána. Már autóvezetést tervez és remél...


Tehát, itt tartunk most. De pár szóban leírnám, hogy volt még a nyáron.... egy esküvő is (jaj de az elején volt, mintha száz éve történt volna); pár strandröplabda verseny (szép sikerekkel és bosszantó kudarccal is); a közös triatlonozás Nagyatádon, meg Zoli saját triatlonozásai Tatán (egy város, amibe első pillantásra szerelmes lettem) és Budapesten is (befutó a Hősök terén...); egy szupervidám este fent a hegyen a Majthényi présházban, a Konyári pincészetnél; két szerelmes leány (így már vannak "fiaim" is - szokom az érzést, ami alapvetően jó); boldog közös bringázások forró nyári napok hűvösebb hajnalain kettesben Zolival, a Balatonnál; sütögetés barátokkal; Klárának remek táborok (rajz és színjátszó, no meg röpis is); új felfedezések a boglári gasztronómiában, lángosozás a jól bevált helyen; visszatérés a lovagláshoz és a teniszhez, sok-sok edzés, néhány mozi, pár Aperol, kutyus folyton velünk, rengeteg úszás és hát a folyamatos érzés, hogy klassz kis (?!) családunk van.


És most eljött szeptember 1., és ennek nem örülök.
De legalább írtam. :)
Zita elkapta búcsúm pillanatát a Balatontól

2017. január 23., hétfő

Cím nélkül

Micsoda hétvége volt ez! Már előre tudtuk, hogy eseménydús lesz (Emmának meccs péntek este, Imónak felvételi szombat délelőtt, Zitának országos bajnokság egyéni szombat délután, csapat vasárnap délben, Klárinak judo-verseny vasárnap délben). Hú, gondoltam, mennyit fogok én izgulni, aggódni!

Mert hogy nagy aggódó hírében állok. Családom kedves élcelődésének gyakran vagyok emiatt kitéve. De vállalom. Én mindig aggódom valamin - Zoli szerint, ha éppen nincs min, akkor keresek - és találok valamit. Hát persze, hiszen szülő vagyok.

Ott van a sok verseny és meccs, ugye. Téttel vagy tét nélkül, mindig szorítok a gyerekeimnek, hogy jól menjen nekik, hogy elégedettek legyenek magukkal, hogy éljenek meg sikereket, mert az igenis kell. Sőt, sokszor úgy érzem, hogy "jár nekik", mert annyit tesznek/tettek érte. Meg azért, mert nyilván iszonyatosan elfogult vagyok. De ez a dolgom, nem? Szülő vagyok.

Aggódom a tanulmányi kihívások során. Rengeteget marcangolom magamat: hová lenne való egyik vagy másik? Mivel segíthetnék neki ebben? Segítek-e eleget? Á, dehogy, az biztos, hogy azt, amit én adtam, azt mindig keveslem. Lehettem volna jobb és több. Megértőbb és türelmesebb. És hát aggódom. Azért is, hogy túlhajtja magát, éjszakázik. Jó ez? Érdemes? Nehogy tönkretegye magát.... Elgondolkodom, hogy megéri-e, hogy hagyhatom-e? Nehéz dolog, szülő vagyok.

És akkor ott van a lelkük. Aggódom, hogy nehogy bántsák őket. Szavakkal, de ugye bárhogy máshogy sem. Ne essen nekik rosszul a többiek egy-egy mondata, gesztusa. És ne tegyenek semmit a poharaikba. Ne vegyék ki a pénztárcájukat a villamoson. Ne legyenek perverzek céltáblája. Ne használják ki őket. Álljanak a sarkukra. De ne legyenek undokok. Szeressék őket azért, akik. Hiszen annyira szeretnivalók! Nyilván, én így látom, így gondolom, hiszen szülő vagyok.

És hát.... Mindenféle utazás előtt és alatt rettegek. Ha repülő? Hát tényleg rábízom a magunk vagy valamelyik szerettem életét egy tök ismeretlenre? Tíz ezer méterre fent a levegőben?! Ha autó? Hát a legtöbb baleset autókkal történik! Vigyázhatok én/mi, ha a szemben lévő, melletünk/előttünk lévő meg nem..... Annyi az őrül!. A tenyerem izzad, ha autópályán megyünk, ha éppen fel- vagy leszállunk a  repülőn... És hát igen.... A buszos utak. Na, azok a legrosszabbak. Meg bármi, amikor nem velem utaznak. Mert megvan bennem az a szülői "beképzeltség", hogy én vigyáznék rájuk.... Nyilván, az utolsó véremig. De elég lenne-e az? Hiszen én is csak egy szülő vagyok.....

Mégis.... mégis elengedtem/elengedtük és elengedem/elengedjük őket újra és újra. Busszal, repülővel, más autójával. És igen, hívjuk őket óránként, a lelkükre kötjük, hogy hívjanak. És aggódunk, aggódunk a felszabadító telefonhívásig vagy az ajtóban betoppanásig. Akkor fellélegzünk, visszarendeződik a pulzusunk. Majd újrakezdjük az egészet legközelebb....

Történt egyszer, Zita ovis korában, hogy a csoport buszos kirándulásra készült. És nekem a buszos kirándulások voltak mindig is a legnagyobb félelmeim (a gyerekek utaztatása közül). Ezért aztán, azon szurkoltam titkon, hogy "csak egy picit legyen beteg Zita, csak egy nátha, hogy legyen kifogásom, hogy miért nem engedem el...". Nos, fohászaim túllőttek a célom, a náthából orrmelléküreg-gyulladás, kórház és tíznapos intravénás antibiotikum-kúra lett.... Ekkor megfogadtam, hogy soha többet ilyet nem kívánok, és nem teszek, nem próbálom befolyásolni - józan keretek között, nyilván - a sorskerék pörgését, mert kárt tehetek. Menjen, ha szeretne, támogatom, lelkesítem. És én meg majd nagyokat aggódok. Mert ez a szülő dolga, és mert én szülő vagyok.

Így is történt azóta is.

És igen, micsoda hétvége volt ez! Csak éppen mennyire más jelentőséget kapott minden és bármi....
A szombati baleset híre olyan volt, mintha egy szülői rémálom elevenedett volna meg. Az iszonyat, a belegondolás .....
Mekkora ár ez arra, hogy sok-sok szülő ismét rájöjjön, hogy a lényeg akkor is az, hogy ott van veled, és legyél is vele, úgy igazán. És emelkedj felül az innentől csak csip-csupnak tűnő dolgokon.
Mint felvételi, meccs, országos bajnokság vagy más verseny. Nem azt jelenti, hogy nézzél el neki mindent. Nem azt jelenti, hogy ne izgulj, ne szurkolj, mert mi ez ahhoz képest, ami történt. Sőt! Viszont azt jelenti, szerintem, hogy legyél tudatában a szerencsédnek mindig, minden nap. Adjál hálát a Sorsnak (vagy akinek akarsz) azért, ami megadatik. Hétfőn is. Szürke hétfőn is. Szürke januári hideg hétfőn is. Mert gyereke(i)d van(nak). Mert itt van(nak) veled. Mert élnek, hangosan, hőzöngve, táskát elölhagyva, a kádban a vizet le nem engedve, nem ötvenpontos felvételit írva, a dobogóról éppen lemaradva, a labdát a hálóba ütve, a tatamit sírva elhagyva, ÉL(NEK). Mert él(nek), nevetve, rád mosolyogva, téged átölelve, sütit sütve, amíg a másiknak szurkolsz egy versenyen, kedves üzenetet hagyva, az asztal körül ülve jókat vihorászva. És mert te szülő vagy.

És hálát adok én is, megköszönöm tényleg sokszor, és a hétvége óta még többször - és minden este akkor vagyok nyugodt, ha ott ülünk az asztal körül, a házunkban és mind a hatan együtt vagyunk. És zubog az élet. A boldog és nagyon törékeny élet.

És míg élünk, aggódunk.

u.i.: Természetesen, őszinte részvétem minden érintettnek. A megrendülés le nem írható. És látom a gyerekeimen, hogy őket is mennyire megérinti. Budapest egy nagy falu - szinte minden gyerekem ismer olyat, akinek barátja, osztálytársa, ismerőse ott volt a buszon. Hirtelen ők is átértékeltek sok mindent. És rajtuk is úrrá lett a döbbenet. Van, aki feketét öltött ma, van, aki szalaggal a sportfelszerelésén versenyzett, van, aki megy mécsest gyújtani a Szinyei elé. Szerintem sok minden más lesz sok-sok budapesti (és általában magyar) iskolás lelkében 2017. január 21. után. Másképpen élünk majd mi, a szerencsés élők.

Évnyitó

Amíg az ebédemért sétáltam és vissza a minap, azon merengtem, hogy milyen bejegyzést kellene írnom a 2016-os évről, annak végéről. Nyilván nem valami panaszkodósat, mert azt igazán nem kéne, nincs is igazából rá nyomós ok. De nem is olyan "nálunkmindigmindenolyanszépplánekarácsonykor" típusút sem, mert hát.... nem, na.
Mielőtt rátérnék az adventi időszakra - elmesélem még, hogy próbáltam egy összefogó képet alkotni 2016-ról. És ahogy végigondoltam az év menetét, hát, ráleltem némi ciklikusságra. Valahogy, mintha az év elején tele lennénk még lendülettel, utána a nyár, hát az nyár és ez önmagában jó, aztán valahogy az iskola-újrakezdéssel indulva kissé lejtmenetbe helyezi magát az esztendő - kifulladni látszik. Kipróbáltam az elméletemet, végigvéve párat az elmúlt évekből - és működik! Tulajdonképpen az ideire is áll - csak talán a legvégére újra nekidurálta magát egy picit.
Mert hogy az Advent ugyan kissé döcögősen indult (a hangulat sem volt a tetőfokon, sok vita volt a leánygyermekek között, meg aztán egészségügyileg sem voltunk a topon - Zita a fél decembert végig antibiotikumozta nem akárhogy, én elkaptam a jó kis gyomros vírust - meg zakatolt a szokásos évvégi rohanás, amit oly' nehéz megállítani), de aztán a végére valahogy kisimultak a dolgok.


Például - évek óta először újra, Zoli is részt vett a karácsonyi készülődésben elég intenzíven. Eljött velem egy teljes napra vásárolni. Ez csoda kategória. Egy decemberi hétvégi napon. S míg a tömeg hömpölygött mellettem/velem és sokan nyűgösködtek, én egy átszellemült mosollyal éltem meg ezt a napot, és Zoli is végig türelmes és lelkes (vagy annak tűnő.... :) ) volt. Sőt - a girlandot is hamar kirakta a bejárati ajtó köré (jó, a fények viszont nem kerültek köré egyáltalán, na de kicsire nem adunk... :) ). A karácsonyfát nagyon vidám körülmények közepette szereztük be - végül hármasban: Klára, Zoli és én (meg egy "gyerekbarát" forralt bor-utánzat termoszban). Zoli foglalt a szokásos családi előkarácsonyi ebédünkre a kedvenc olasz éttermünkbe. Ami ebéd szokás szerint pazar volt - és kiscsaládom összes többi tagja teljes egyetértésben vihorászott rajtam, ahogy szóba elegyedtem (és mindenki szerint igen sok információt osztottam meg....) a minket kikísérő pincérrel.... Dehát olyan érdeklődőnek tűnt!
A karácsonyi vásárok közül mindenképpen a Bazilikánál lévő vitte el a pálmát nálunk! Nagyon hangulatos, szép és remek ételeket és italokat kínálnak körülöttük. Ebbe a vásárba eljutottunk kettecskén is Zolival, két nappal karácsony előtt, amíg a lányaink a hőn áhított Diótörő előadást nézték és hallgatták az Operában....  Aztán voltunk hatosban is - a már említett előkarácsonyi ebéd után.
A fadíszítést már-már szinte "hagyomásan" kísérő testvérháborút is jól viselte Zoli, habár kissé nehéz volt utána "hangulatba" kerülni. De az éjszaka leple alatt érkező havazás segített benne!!!!
Mert igen - az is gyönyörű volt, hogy 24-én reggel hóesésre ébredtünk!!! Külön örültünk, hogy nálunk már reggel kezdődik Karácsony, mert így igazán jól kezdődött!!!
A karácsonyunk egy picit másképpen zajlott, mint eddig. Először is, idén a lányok vettek és készítettek ajándékokat egymásnak (és nekünk is). Ehhez úgy sikerült tapintatosan hozzájárulni, hogy az adventi naptár egyik napjára egy kis anyagi segítség jutott (mondjuk a két Nagynak már van saját számlája és Imola pl. nem zavartatta magát, hogy Emmát "ki is használja" e tekintetben....). A másik újítás az volt, hogy egyesével bontottuk az ajándékokat és hagytunk a reggeli utánra is. A reggelinél ezúttal került a kalács-muffin-kakaós csiga hármas mellé túrós kuglóf is, amit Zita sütött előző nap.
A karácsony "többi része" már inkább a megszokott módon zajlott. Néztünk filmet - azt mindig kell. Most a legnagyobb sikert (ahogy vártuk) azok a DVD-k aratták, amikre átmásoltattuk az utóbbi kb 8 év családi videóit. Elég sok sportos momentum van rajta, nem kevés iskolai (és zeneiskolai) esemény, több nyaralás és néhány itthoni, "spontán" őrjöngés.... na, ezek talán a leszórakoztatóbbak. Így visszanézve az elmúlt 8 év videós emlékeit és felelevenítve mellé az utóbbi idők családi vacsoráit, rá kellett jönnöm, hogy Imola kissé a család mókamestere. Nem a bohóca, mert nem feltétlenül bohóckodik. Csak roppant vicces tud lenni a megnyilvánulásaiban, annak módjában, valahogy az egész bájos lényében. És ezt élvezi is....
A két ünnep között nem utaztunk el - edzések és edzések követték egymást (sportmániás család, nincs ezen mit meglepődni...), de azért voltak nagyon jó családi és baráti találkozóink, annyira jól esett. Végül, 30-án leutaztunk Balatonfüredre és ott Vera barátnőméknél voltunk Újév napjáig. Már csak öten, hiszen szerelmes szívű nagylányunk már mással és máshol töltötte a Szilvesztert - de ez már csak a dolgok természetes rendje. Balatonon lenni mindig szuper, Veráéknál pláne, így természetesen nagyon jól éreztük magunkat (és Zita is :) ).
Az újévi "játékunkat" kis késéssel, de eljátszottuk idén is. Abból áll, hogy számot vetünk az évvel és leírjuk a kívánságainkat az új évre is. És persze elolvassuk a tavalyit is (meg az azelőttieket). Ez utóbbi mindig derültséget okoz; illetve mutatja, hogy mi minden megvalósult (és mi nem). Ami nagyon kitűnt, az Emma állatimádata és az, hogy annyira szeretne valamilyen kisállatot már évek óta.... És az is látszik, hogy a sportnak ugyan kitüntetett szerepe van nálunk, de azért nem homályosít el mindent. :)
Az iskolai szünet gyalázatosan rövid volt, lássuk be, így hamar fel kellett venni a fonalat mindenkinek. Ez Emmának nem nagyon ment - szinte azonnal beteg lett és jól "kielemezte" ezt az influenzát, több, mint egy hetet hiányzott a suliból.
Az első hétvégénken már versenyen voltunk, tehát pörgött minden tovább. De az már egy másik történet.