Tini, tini

Születésnapi reggeli hajnali csendélet

Az októberünk egy ünnepekben gazdag hónap. Az én születésnapommal nyitjuk meg, a házassági évfordulónk a vége felé van, és a kettő között, az őszi hónap legszebb ékeként, az Ikrek születésnapja "ragyog".
Teenager, mondja az angol az olyan korú gyerekekre, akiknek az évszámuk "teen"-nel végződik. Azaz, a thirteen (13), fourteen (14), fifteen (15), sixteen (16), seventeen (17), eighteen (18) és nineteen (19) évesekre értik ezt.
Klára és Imola október 17-én lettek 13 évesek, így ők is beléptek a tini korba. Azaz: most van négy "tini" lányunk otthon - ami azért elég fenyegetően hangzik, főleg azért, mert a tiniket a kamaszok szinonímájaként is érthetjük. És igen, értjük is, éljük is. És pont olyan fenyegő, mint amilyennek hangzik.... Mert most már ezek a "Kicsik", akiknek a blogban rögzített szülinapi történeteiket gyorsan átolvastam nosztalgiázás végett (itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt) is produkálják a kamaszodás összes jelét. Vicces, valahogy ezeket is szétossztották egymás között. Mondjuk a hiszti, az öltözködés fontosságának ugrásszerű megemelkedése és a túlzott sampon-használat kórossága közös. De az egyik inkább harsány lett, a másik meg szobájába bevonuló, elbújó, a világra, saját magára és főleg az anyjára haragvó lett. Az egyik csupa pattanás, a másik arca sima, mint egy babáé. Az egyik folyton beszél, a másikból úgy kell kihúzni egy-két szót (aztán megbánni, hogy próbálkoztunk). Az egyik csupa lendület, a másik néha már-már apatikus. Az egyik megfogadja a tanácsokat (néha kissé duzzogva), a másik alapból megsértődik. Az egyik egyre lelkisebb, a másik egyre haragosabb (kb. a világgal szemben). Ahh, de inkább nem folytatom. Még panasznak tűnne. Pedig csak - ahogyan a szülinapjukon írtam az egyik igazán kedves kommentelőnek - túlélésre játsszunk. Sokszor odaképzeljük rájuk a Vekerdy által olyan jól kitalált táblát, miszerint is "Átalakítás miatt zárva", és örülünk azoknak a pillanatoknak (perceknek? óráknak? napoknak? - áhh annyi sosincs), amikor mégis "kinyitnak" és meglátjuk régi önmagukat, illetve azt, amivé majd válnak - ha kijönnek a begubózás fázisából....
Tehát most is megünnepeltük őket - ismét hétköznapra esett a napja, sajnos. Így a hajnali fényben várta őket a két torta (most kivételesen cukrászdai, mivel előző nap este értünk haza Zolival a horvátországi (poreci) hosszú hétvégénkből).
És szerintem nekem mindegy lesz, hogy hány évesek lesznek a gyerekeim - a szülinapjukon mindig eltölt majd az a mérhetetlenül nagy szeretet, amit irántuk érzek. (Persze a többi napon is szeretem őket - csak ilyenkor valahogy majd szétfeszít az érzés). Azt pedig külön élvezem - és élvezem majd, amíg megadatik -, hogy láthatom őket ezeken a jeles napokon REGGEL, ébredés után. Olyankor még "kicsit kicsik" és teljesen önazonosak, az álomtól szétcincált pofival, a világra nyitás örökérvényű reggeli kíváncsiságával.
Gyertyát fújtak, ajándékot bontogattak, örvendeztek - majd minden ment a szokásos reggeli rutin szerint. Elment a két "frissentini" az iskolába - egy kicsit ott is ünnepeltetni magát. Én pedig a  munkahelyemre érve gondoltam jobban végig mindazt, ami 13 éve és azóta történt. Mert 2004. október 17-én lett NÉGY "a lány", és akkor lett ezáltal teljes a világ.

Álmos gyertyafújás

Ajándékok feletti örömködés a nagyobb "családi" köszöntés során

És egy szerető apai ölelés a születésnap reggelén

Futós kérdés - kamaszokkal

Tegnap este, nagy örömömben, elmeséltem az éppen otthon tartózkodó lányaimnak, hogy sikerült folyamatosan futnom 42 percen át, és a telefonom szerint (amelyik méri ezeket a megtett lépésszámokat meg futásokat, ha akarom, ha nem) 6,9 km-t futottam.
Erre két nagyon eltérő reakciót kaptam, gyakorlatilag egy időben:
Egyik: "De ügyes vagy, Anya! Ez szuper! Jól van, látod, megy ez! Szerintem én nem tudnék ennyit futni!"
Másik: "A telód gagyi."
Na, lehet tippelni, hogy melyiket ki mondta! A bejegyzés végén ott lesz a válasz.
*********************************************************************************
Addig még elmesélem, hogy miért is olyan nagy szó ez.
Mindig mondom, ha valaki érdeklődik, hogy ennyi sportoló gyermek és az újabb (sportolói szempontból) virágkorát élő férjuram mellett én mit mozgok, hogy hát én remek szurkoló vagyok. Bizony, bármennyire is hiszem, hogy arra van időnk, amire akarjuk, sokszor nem jutok oda, hogy az én mozgásomra és egészségemre is odafigyeljek. Mert mindig annyi a teendő, hogy lelkifurdalást okoz, ha nem azzal foglalkozom. Idén nyáron, Anyukám balesete kissé rávilágított arra, hogy muszáj fittnek maradni/lenni. És persze nyáron azért mindig többet tudok mozogni én is. Úsztam hát rengeteget, meg egész sokat bringáztam is - dehát sosem gyorsan, sosem igazán sokat. Úszásnál gyakran begörcsölt a lábujjam (emiatt félek túl mélyre menni szabad vízben, illetve a medencében is szélső sávban úszom). És hát a régi "szerelmem", a futás meg elkezdett nagyon nem menni. Ahogy nekivágtam, rögtön szédelegtem, jöttek a karikák a szemem elé, le kellett állnom. A nagyatádi közös családi Extrememan-ünkön (igen, ilyet is csináltunk, majd egyszer ezt is elmesélem...), én mindössze egy 5,25 km-es kört vállaltam a futásból, már a lemenő napnál - és az is alig ment, folyton sétálnom kellett, nem esett jól. Ostoroztam magamat, hogy én fogom lelassítani a családi teljesítményt, majd még kizárnak a végén minket, stb.... Ez nagyon rossz élmény volt. Végül, augusztus végén, amikor a BudapestMan nevű rendezvény volt (triatlon - mi más?, amin Zoli indult, persze....), szerveztek pár futóeseményt is mellé. Beneveztem magunkat (Emmát, Imót, Klárát és magamat) egy úgynevezett "Ladies Run" futamra, ami 6,6 kmt jelentett a Városligetben. (Itt megjegyzeném, hogy Klára a másnapi 10 km-es futáson is részt vett..... 38 fokban). Úgy gondoltam, hogy "kap egy utolsó esélyt a futás". Hozzáteszem, pokoli hőség volt, de akkor is! Nagy csalódás volt nekem, folyton az ájulás kerülgetett, iszonyatosan bosszantott, de kénytelen voltam egy csomót sétálni. Amikor végre bevánszorogtam, úgy döntöttem, hogy soha többet nem futok egy métert sem.

Azon a bizonyos augusztusi futóversenyen. Azt
hiszem látszik a képen, hogy szenvedek.

Aztán szeptemberben elmentem a rendszeres időközönként elvégzett szokásos vérvételemre. És akkor azért fény derült a turpisságra. A vasam szintje már-már mérhetetlen volt. Az elfogadott érték 10 és 32 között van (most meg nem mondom a mértékegységet), nekem 5 volt. Állítólag 3-tól már vért adnak.... A doktornő ismét tablettás megoldást ajánlott (pedig bíztam benne, hogy kapok egy kis intravénás kúrát), amivel mindig az a gondom, hogy nem nagyon szívódik fel, mert "átrobog" rajtam.... Most egy másik bogyót írt fel, attól szimplán fáj a gyomrom. De azért elkezdtem szedni. Zoli is aggódni kezdett, bement valami bioboltba és elmesélte a "problémát". És hazaállított valami iszonyatosan fanyar lekvárszerű cuccal, amire a bioboltos eladó azt mondta, hogy csodát fog művelni. Reggel egy kiskanál és este is. Zoli mindig rám szólt, ha elfelejteni látszottam, így 2-3 hét alatt el is fogyott.


Október derekán elutaztunk kettecskén Porecbe a 20. évfordulónkat ünnepelni (jó, volt ott egy triatlon verseny is, de hát milyen furcsa véletlenek vannak, na....), és egyik délután Zoli rávett, hogy "kocogjak vele egy kicsit". Azzal a felkiáltással, hogy olyan iramban, amilyenben én akarom, és akkor állok meg, amikor én akarok. Hát elindultunk, én nagyon szkeptikusan, már-már duzzogva. És nem kellett megállnom! Mehettünk úgy 3-4 km-t, ami teljesen jól esett! És nem kerültem az ájulás szélére és nem jöttek a karikák a szemem elé....


No, ez némileg felébresztette bennem az "alvó" kisördögöt és itthon is nekieredtem a futópályának. És láss csodát! Újra ment a futás! Akkor növeltem a távot! És még mindig nem kellett megállnom! Jó, hát nem döntök még rekordokat 1000 méteren, de az sosem volt és sosem lesz célom. Csak az, hogy újra élvezzem a futást, azt, hogy érezzem, hogy dolgoznak az izmaim és hagyhatom őket dolgozni, nem parancsol a szufla megálljt.


Így jutottam el tegnap az ominózus időig és távig - tele voltam endorfinnal, némileg sajgó izmokkal, kifulladás nélkül. Gyorsan tárcsáztam is Zolit: hozzon még olyan lekvárt!!!! Ki tudja milyen csodák várnak még rám, ha teljesen feltöltöm a "vasraktáromat"!!!! Zoli is nagyon örült (amúgy már próbálta beszerezni az újabb adagot, csak persze abban a boltban már éppen elfogyott.....), biztatott.
Szóval, mostantól lekvárt eszem és futok - ki tudja milyen távig jutok el! :)
Tanulság? Néha nem árt egy orvosi kontroll.


(És a megoldás: Egyik: Emma, Másik: Klára)

Rózsák

Tegnap volt 19 éve, hogy hozzámentem. Ma van 20 éve, hogy "összejöttünk". És a képlet továbbra is egyszerű, letisztult: csak akkor tudom igazán jól érezni magamat, ha ő is velem van; soha nem tudom teljesen jól érezni magamat, ha nincs velem. Szerintem ez szerelem. Ja igen! És mérhetetlenül nagy szerencse! (Ugyanis erősen úgy tűnik, hogy ő is pont így gondolja - már 20 éve, ugyebár.)

Fáradtak

Már egy bő hónapja tart a tanév... Az első héten szinte az összes leány megfázott - szerintem ez egy igen nyilvánvaló pszichés reakció volt a sulikezdésre, mégpedig nem örömük kifejezése.
Kemény év áll előttünk, és bár ezt kb. szinte minden eddigire mondhattam volna valamiért, a mostani azért nagyon az. Zita érettségizik.... Ezt leírni is botrányos, és már ettől szörnyen összeugrott a gyomrom - illetve elkezdtem intenzíven öregnek érezni magamat. Igen, eljött a 12. év, hamarosan itt a nagykorúság is, azelőtt még egy jó kis szalagavató; minden, amiről hall az ember, de úgy gondolja, hogy az ő gyerekei még "úgyis sokára tartanak majd itt", hiszen olyan kicsik még. Aztán alszik az ember lánya kettőt, pislog hármat és már ott is van.
Szóval Zitára visszatérve, már túl is vagyunk az első "krízisen", ami kb. a "nekemeznemfogmenni" típusú volt. Nem árt tudni, hogy az orvosi egyetemet célozza meg, és ennek érdekében már 10. óta jár külön kémia tanárhoz, beleértve a teljes elmúlt nyarat is. És azt sem árt tudni, hogy nem buta gyerek. Tehát? Miért ne menne neki? Amúgy pedig, az már most rögzített tény, hogy amennyiben rossz napot fog ki, és meglepően magas lesz a felvételi pontszám és összedől a világ, akkor is ott leszünk neki - és ha felállt és leveregette magáról a port, akkor azt fogja hallani, hogy "nyugodtan próbáld meg jövőre újra!". Nem mi találtuk ki az orvosi egyetemet, nem is erőltetjük. Mi a gyerekeink (ez esetben Zita) álmait támogatjuk.
Mindenesetre Zita nem viszi túlzásba az alvást, ellenben sokat tanul, késő estig - kávé- és étcsoki fogyasztása igen csak megnőtt. Tehát: elég fáradt már most. Iskola, tanulás, külön kémia, edzések, szerelem (...), versenyek, szalagavatópróbák, mindez Budapest különböző pontjain - hát, nem egy wellness program. Nagyon remélem, hogy bírni fogja. (És vele együtt én is, mi is....)
Emmus.... No, ő is hajt, teper, irgalmatlanul - csakhogy ezt nem egyeztette az alvásigényével. Ennek következtében volt már jó beteg is, na meg folyamatosan álmos, fáradt. Neki a suli idén nagyon kemény, hiszen két tanítási nyelvű gimibe jár, és egy év (totál kezdő szintről indult) orosz tanulás után, most tanulhatja oroszul a matekot (hát az még csak-csak, a számok oroszul is ugyanazok) és a törit. Na, ez utóbbi finoman szólva is kihívás. (Számomra meg valamelyest frusztráció: három nyelven írok és beszélek, erre ő választ egy negyediket - illetve tulajdonképpen egy ötödiket, mert eddig németet tanult, és úgy sem tudok....). Azért segítünk neki, ahogy tudunk, ülünk a cirill betűs őskor felett és némi nyelvészi logikával és egy jó szótárral felvértezve próbáljuk kihámozni a mondanivalót - amit aztán ő bebifláz. Ez nem kérdés, rengeteget kell magolni ahhoz, hogy idővel menjen anélkül is.... És Emma tisztességgel gyűri a dolgot, meg mellé az összes többi tantárgyat. És nem, edzésről nem mond le; azaz heti ötször bő két óra a röplabdáé (plusz az oda- és visszajutás; hiszen Emma is három, egymástól elég távol lévő, kerület között ingázik). Plusz a meccsek, versenyek, tornák, az ország különböző pontjain és külföldön is. Annyi, hogy ő a szerelem fejezetet az iskolai évkezdettel lezárta.... Egyelőre, legalább is. :)
Imola azzal nyitotta a hetedik évét az általános iskolában, hogy szó szerint kiborult, hogy ő majd nem akar nyolcadikos lenni, ő fél a felvételitől, mi lesz, ha nem sikerül, mi lesz, ha bevezetik a minimum pontszám-rendszert a gimiknél és mi lesz, ha ezt ő majd nem éri el?! REMEK. Mindenesetre hatalmas energiákat fektet a tanulásba, hihetetlen szorgalmas lett. És ami még jobb? Nekiállt tervezni a hetét, a napjait, hogy mit mikor és mennyit tanul ahhoz, hogy a kitűzött megmérettetésen jól szerepel. Ez hatalmas lépés - talán a leghasznosabb. De aztán este 9 után neki megszűnik az idő, a tér és hát, úgy minden. Menthetetlenül elalszik. :)
Klári - nos, őt annyira nem érintette meg a tanévkezdés. Noha már (ő is) hetedikes, továbbra sem tanulja agyon magát (amit méltányolok, amúgy, hiszen szerintem elég az a harmincvalahány óra, amit a suliban tölt olyan ínyencségekkel pl. péntek hetedik órűban, hogy erkölcstan....), és bár persze továbbra is a kitűnő bizit célozza meg (és szerintem megint el is "találja" majd...), ezen még nem stresszel. Ő a sportkarrierjét keresi továbbra is - úgy tűnik, hogy a judót lecserélte a triatlonra (vagy csak simán az atlétikára? nem tudjuk, nem tudja még.... bizonytalan, vagy mégsem?), a lényeg az, hogy sokat szeretne mozogni, fárasztó edzésekkel, és érmeket szeretne nyerni. A korán kelés miatt viszont ő is elég álmos a hét második felére - és ez nem feltétlenül tesz jót a hangulatának.


Október van, várjuk az őszi szünetet. Onnantól a télit fogjuk.... Fáradtak, mi is fáradtak vagyunk.

Emma a kocsiban, suli után, hazafelé alszik -
egy olyan ritka napon, amikor együtt jövünk haza

Kerek a világ

Csörög a telefonom, pedig javában tanítás van. Nem ijedek azért annyira meg - idén érettségiző leánykám részéről ez nem túl ritka: néha nagyon gyorsan meg akar velem osztani valami hírt. Most is ő hív - látom a kijelzőn, az általa kitalált becenevén kívül ott van ő maga is, abban a kék ruhában, mosolyog szépen egy ciprusi sziklán (olyan jók ezek a képpel ellátott telefonos névjegyek, akárhányszor csak telefonál valamelyik leányzó, már az feldob, ha meglátom a képet róluk).
Zita hív tehát, hogy izgatottan elmesélje, hogy kiküldték mindannyiukat a suli épületéből, mert a kémia tanárok szerint mérgező gáz, az aminek szúrós, kellemetlen, köhögtető szagát rézik mindenhol.... Miközben beszél hozzám, mondja, hogy keresi Klárit is. Majd ujjongva közli, hogy megvan a kis huncut és oda is megy hozzá. Kérdezi is tőle, akar-e az anyjával beszélni. Klári meg,
a tőle megszokott vehemenciával válaszol a nővérének.... Kb. annyit, hogy hagyja békén, és mennie kell az osztályához.
De ez elég ahhoz, hogy megnyugodjon az Anya és megnyugodjon a Nagylány, aki ilyenkor testvér, aggódó, rendes Nagytestvér.
Én pedig mosolyogva teszem le a telefont - minden rendben, vigyáznak egymásra, ott vannak egymásnak. Jó érzés. Mondhatnám, hogy ez a lényeg. Nekem.
Később kapok még egy telefont, hogy amúgy nincs nagy gond, a szivárgó gáz mégsem mérgező, vissza is mennek a kissé bűzölgő suliba (sőt, matekdogát is írnak).
Amúgy az eset még a hírekbe is bekerült.
http://index.hu/belfold/2017/09/29/gazszivargas_miatt_kiuritettek_egy_fovarosi_gimnaziumot/#